Önleleplező miniszterelnökségi kiadvány az uniós pénzekről

kozos

Az óév utolsó napjaiban került a cikkíró postaládájába a Közös sikereink – Az Európai Unió által társfinanszírozott fejlesztéspolitikai eredmények 2007-2013 című kiadvány. Amely uniós pénzből, a Miniszterelnökség gondozásában jelent meg. Első oldalairól Lázár János mosolyog ránk, a legkülönbözőbb pózokban fotózva. Már ezért megéri belelapozni. Hogy még miért érdemes? Alább kiderül.

“Egy nehéz, hosszútávú futás végéhez érkeztünk, lezárjuk a 2007 és 2013 közötti uniós fejlesztési ciklust. Kihívásokkal teli, küzdelmes folyamat volt. Mindezek ellenére joggal lehetünk büszkék magunkra: Magyarország történelmi tettet hajtott végre, lehívtuk a rendelkezésünkre álló összes uniós fejlesztési forrást, vezető pozíciót vívtunk ki a tagállamok között.” – mondja a kancelláriaminiszter a kiadványhoz írt előszavában.

De a tartalomjegyzék után sem kell búcsút vennünk a politikustól, aki Magyarország fejlődése a cél címmel többoldalas interjút adott a hivatala által szerkesztett füzetbe. (A nyomtatványban több más beszélgetés is olvasható, de sem azok szerzői, sem pedig a felelős szerkesztő nincs feltüntetve benne.) Ebben jut hely a kritikának is, persze nem saját kormányzását, hanem az elmúlt nyolc évet illetőleg. Mint elmondja:

“Hamis volna azonban csak a sikerekről beszélni. Nem szabad szőnyeg alá söpörnünk azt sem, hogy sok esetben olyan projektekbe öltünk  tízmilliókat, amelyek hosszú távon nem szolgálták az ország érdekeit. A ciklus első felében egy alacsony hatékonyságú, de igen sok forrást felemésztő intézményrendszer koordinálta az uniós pénzek felhasználását, ami ráadásul számos és követhetetlen bürokratikus elvárással a pályázók életét is megkeserítette.”

Aztán továbbfűzi a korábbi hatalom ostorozását:

“Az előző kormányoktól a fejlesztési célok mellett örököltünk egy olyan forráskoordinációs szervezetet, amely az uniós érdekeket képviselte a hazaiakkal szemben, a velejéig bürokratikusan működött, és ki kell mondanunk: a korrupció melegágyaként egy pályázatírásra és lobbitevékenységre, valamint a projektek járulékos költségeire, így a kommunikációra vagy a tanácsadásra szakosodott iparágat nevelt ki.”

Ám ha önbírálat nem is, szándékon kívüli (vagy akár féltudatosan üzengető célú) önleleplezés annál inkább felsejlik a sorok közül ezután.

“Reálisan kell látnunk a helyünket és a szerepünket az európai országok sorában, azonban ez nem jelenti azt, hogy le kell hajtanunk a fejünket, és mindent el kell fogadnunk. Számtalanszor tapasztalhattuk meg, hogy a fix pontok nem is olyan fixek, és a szabályokat, amik ránk oly kötelezően érvényesek, másokra máshogyan alkalmaznak az uniós döntéshozók. Ezt azonban mi nem hagyjuk.”

Ez egy igazi pajkosan kikacsintó lázáros mondat. Mire is akarhat ezzel utalni Lázár? Nem látunk a fejébe, de feltételezhetően esetleg arra, hogy miközben a mi normasértéseinket, a szabálykövetés útjáról való letérésünket büntetik, az Unió más tagállamaiban viszont ugyanilyen hozzáállás esetén félrenéznek. Tudjuk ám, hogyan zajlik ez a játék – dekódolhatóak az interjú eme szavai. Ha pedig a befejező mondatokra vetünk pillantást, még világosabb a lázári (s nyilván orbáni) Unió-politika.

“Elértük a teljes forráslehívást és mind a 10 új operatív programot elfogadta az Unió a 2014-2020-as időszakra, a fejlesztés középpontjába pedig a szökőkutak és kilátók építés helyett azt helyeztük, amire a leginkább szükségünk van: a gazdaság élénkítését.”

Aztán ennél is tovább megy:

“A hazai fejlesztések 90 százaléka uniós forrásokon alapul, azon dolgozunk, hogy ezt a lehető legmagasabb hatásfokkal és a legeredményesebben használjuk fel Magyarország fejlődése érdekében.”

De mit is jelentenek valójában Lázár eme szavai? És milyen hatást gyakorolnának egy olyan országban ahol – tőlünk eltérően – nem ural mindent a szekértáboros tömblogika? Lázár ugyanis eme kijelentéseivel egyszerre dönti romba a Fidesz és az úgynevezett “demokratikus ellenzék” tematikus narratíváját. Mit sulykol ugyanis a kormány évek óta?

Nagyjából azt, hogy Brüsszel a vesztünkre törő gonosz ellenségünk, aki mindent elkövet, hogy szabotálja az unortodox különutas politikát és gyarmati sorba kívánja alávetni hazánkat.

Na, de akkor miként lehet, hogy több pénzt voltunk képesek lehívni, mint az előző kormányzat, amely ugyebár a Fidesz-interpretáció szerint a gyarmatosítók kiszolgálója volt? Ugyan melyik az a gyarmatosító hatalom, amely jobban támogatja az antikolonialsta harcosokat, mint a gyarmati helytartókat?

Persze tudjuk, hogy Orbán Viktor Európa erős embere, de azt még talán a legelfogultabb Békemenet-hívő sem gondolhatja, hogy a NER feje erősebb, mint az Európai Bizottság és az Unió meghatározó, nagyhatalmi súlyú tagállamai együtt. Abban talán egyetérthetünk: ha tényleg olyan gyűlöletes ellenségnek gondol bennünket az Unió, akkor meg tudta volna csinálni, hogy komolyan blokkolja, nehezítse, lehetetlenné tegye a forráslehívást. Miként lehetséges akkor, hogy

“Míg a korábbi költségvetési ciklusok nem nevezhetőek felhőtlennek, addig hazánk most először indult neki jó kilátásokkal a következő hét évnek: az Európai Unió 28 tagállama közül – egy lakosra vetítve – Magyarország hívhatja le a második legtöbb uniós forrást.”

Ez nemigen stimmel. De ugyanígy nem stimmel az a gyerekesen naiv Nyugat-képet tükröző “demokrata” propaganda se, hogy a tisztakezű Unió előbb-utóbb leszámol a gonosz, korrupt Orbán-diktatúrával. Az eddigi jelek nem arra utalnak, hogy olyan nagyon le akarna számolni.

Formális deklarációk, retorikai célozgatások, puha eszközök természetesen vannak a NER autokratikus és korrupciógyanús törekvései miatt, de igazi szankció sem az Unió, sem annak nagyhatalmi méretű donorállamai részéről nem történt. Miért nem? Így, e kontextusban nyernek valódi jelentést Lázár szavai, miszerint tudjuk ám, hogy másokra nem vonatkoznak annyira szigorúan a törvények és előírások.

Ez a NER versus Unió kommunikációs háború rejtett, mögöttes valósága. Megtehette volna az Unió, hogy a jogállamszűkítő és mutyikönnyítő NER-kurzus intézkedéseire válaszul befagyasztja a pénzeket? Valószínűleg igen.

De az idézett Lázár-mondatból nekem az alábbiak fejthetőek fel. A NER rendelkezik diplomáciai karral, titkosszolgálattal, rendőrséggel. Vannak fizetett brüsszeli emberei. Mi több: emellett számos félhivatalos és informális nexusa a Brüsszelt előszeretettel ostorozó, leleplező euroszkeptikus tényezők irányába. S amennyiben elkezdene Brüsszel keménykedni a pénzekkel, úgy hát lenne mivel visszalőni rájuk.

Az Unió a legtöbb balliberális értelmiségi szemében valami tiszta, már-már spirituális dolog. Amely szinte a piaci verseny korrektségével rokonítható. Valójában az uniós pénz lényegében ugyanolyan kutyaközönséges állami pénz, mint amit belföldi relációban szétosztogatnak. S éppúgy magán viseli a központi újraelosztás piac-, és versenytorzító jellegét – amellett a bennfentes pénzlenyúlás melegágya.

Az uniós pénzosztás rendszere kinevelt egy vállalkozóréteget, akinél a siker mérőfoka rég nem az, hogy értékesítsünk minőségi terméket, szolgáltatást a magánszektorban egyéni vagy vállalati ügyfeleknek. Hanem ehelyett a profitszerzés legfőbb faktora, hogy ki tud ügyesen pályázni, minél több állami támogatáshoz jutni. Ugyan miben különbözik ez a szocializmustól, ahol a legpiacképtelenebb vállalat is életben tudott maradni, ha tudott állami dotációt szerezni?

Az uniós pénzeken való államközi osztozkodás lényegében egymás kölcsönös (de persze nagyon finomkodó s européer) zsarolásán alapul. Mi tudjuk rólatok, ti tudjátok rólunk, hát jobb, ha olyan nagyon és komolyan senki nem bolygatja. Ez a magyarázat tűnik a legéletszerűbbnek az uniós pénzlehívási sikertörténetre.

Most komolyan: mennyire lehet tiszta, kóser és fair egy olyan Unió, ahol egy Gyurcsány Ferenc a múltjával, politikai érdekeltségével és objektív szakmainak aligha tekinthető hátterével komoly pénzeket nyer? Egy máig aktív pártelnök-honatya, volt miniszterelnök által birtokolt és annak felesége által vezetett cég uniós, brüsszeli nyerése morálisan ugyan miben különbözik az Orbán-vő Tiborcz hazai nyeréseitől?

Semmiben, akárhogy is próbálja kimagyarázni a szolgalelkűségében, agyatlanságában a Fidesz propagandával versenyre kelő gyurcsányista véleménykommandó.

“A keret a legnagyobb az EU-n belüli összetartás megteremtésére és a mezőgazdaságra szánta, hiszen mindenekelőtt az uniós polgárok jólétét kellett biztosítania. Ez nem meglepő, hiszen a 2004-ben 15-ről 25 tagúra bővült Unió számára mindenekelőtt a frissen belépett országok összetartásának (kohéziójának) és a szervezetbe való sikeres beolvadásának elősegítése jelentette a legnagyobb kihívást.” – emeli ki a tájékoztató füzet.

De valójában, ha létezik uniós összeesküvés, az pont nem abban nyilvánul meg a donorállamok részéről, hogy nem adnak pénzt. Hanem pont abban, hogy adnak. Furán hangozhat, de van, hogy épp nem a pénzmegvonással, hanem a pénzbőséggel lehet valakit gyarmati lemaradásban tartani. Legyünk nyugodtan egy kicsit rosszhiszeműek. A donorállamok nem szívjóságból adják ezeket a pénzeket, s nem is azért, mert naiv, jóhiszemű balekok, akiknek nem tűnik fel, hogy ezeket lenyúlják és szétlopják.

Nem, ez az uniós bőségszaru mintha pontosan azt a célt szolgálná, hogy az összegek címzettjei soha a büdös életben ne legyenek a fejlett nyugati államok méltó versenytársai és kihívói. De ha nem ez a cél, a hatás és következmény akkor is pont ez lesz. Mert ki az a hülye, aki vért izzad, hogy piacképes értéket állítson elő, mikor ott a hazai és uniós közpénz?

Ez a kiadvány olvasása során is nyilvánvaló lesz az értő szemű fogyasztónak. Interjú készült benne az Átlátszón is publikáló Pogátsa Zoltánnal, aki nem is rejti véka alá elégedetlen szavait.

“Mit tart Magyarország legnagyobb eredményének a csatlakozás óta?” – kérdezi a névtelen-arctalan riporter. “Jó kérdés. Talán azt, hogy el tudjuk költeni ezeket az uniós transzfereket, de most még többnyire olyan létesítményeket hozunk létre, amelyeknek hosszabb távon hatalmas működtetési költségük van. Tehát az, hogy önmagában el tudjuk költeni magas arányban a pénzeket, bár rövid távon megpörgeti a gazdaságot, hosszabb távon akár rengeteg pénzt el is vihet. Amíg olyan dolgokba visszük bele a pénzt, amik nem termelő beruházások, hanem működtetési költségük van, addig nem lesz fejlődés.” – válaszolja Pogátsa.

Mondatait olvasva a pénznyelő létesítményekről nyilvánvalóan a stadionok ugranak be.

A stadionokra közvetlenül ugyan nem mehet uniós pénz. “A stadionépítés minden országban egy hosszú távon megtérülő beruházásnak számít, és mivel az európai uniós pénzeket nem lehet stadionfejlesztésre fordítani, ezért a jelenlegi helyzetben Magyarországon ez a szerep az államra hárul.” – ismerte el Bánki Erik Fidesz-politikus, sportbizottsági elnök. Ám egyrészt közvetve mégiscsak az állami költségvetési pénzeket kiváltó, a büdzsét tehermentesítő uniós támogatások miatt lehet ezekre ennyit költeni. Direktben és TAO révén. Másfelől a kiegészítő/kiszolgáló létesítményekre (pl. kisvasút) nagyon is kaphat uniós pénzt az orbáni alapítású fociakadémia.

“A gazdasági növekedés újbóli beindulása legnagyobb mértékben a nagy arányban beáramló uniós transzfereknek köszönhető. A bérek alakulása azonban főként azon múlik, hogy mekkora a termelékenység, a termelékenység növekedése viszont nagyon nagy részben a humántőke-képződéstől függ. Az, hogy mindkettő nagyon lassú, jelzi, hogy ezeket a pénzeket nem arra használtuk fel, amire kellett volna. Például, ha én építek egy létesítményt, amit hosszú távon fenn kell tartanom, de ez nem termelő jellegű beruházás, hanem mondjuk szórakozásra van, az azt jelenti, hogy viszi a pénzt, költenem kell rá ahelyett, hogy értéket termelne.” – ismétli meg (és hangszereli keményebbre) a bírálatot Pogátsa. Amire most már tuti, hogy a stadionok rögzülnek e sorok írójának fejében.

“Az EU milyen konkrét célokat tűzött ki Magyarország számára?”- kérdezi az anonim interjúkészítő. Pogátsa válasza ismét nem sikerpropaganda-ízű felelet lesz: “Mint mindenki más számára, a célkitűzés nekünk is a magas hozzáadott értékkel bíró, humántőke- és tudásalapú versenyképesség megvalósítása. Ez egy közös európai cél, van aki csinálja, van aki nem csinálja. Mi nem csináljuk.” – diagnosztizál.

Szabadságharc ide, unortodoxia oda, Brüsszelnek valójában nagyon is megfelel egy ilyen ellenség, mint Orbán Viktor. Soha rosszabb ellenséget – mondhatják a brüsszeliták. Dobunk neki bőven pénzt, amit indirekt vagy közvetlenül elszórhat kedvenc stadionjaira, kisvasútjaira, tehát az elkövetkező évtizedekben sem fogja a piaci felzárkózás nehezebb útját választani.

Ráadásul ellát bennünket kitűnő humán erőforrással – lévén, hogy ebből a mutyizó panamavilágból százezrek menekülnek nyugat felé, ahol ugyanúgy van korrupció, de versenyképes béreket nyújtó piaci szektor is. Aki pedig otthon marad, az szerelheti össze a gyanú szerint a környezetvédelmi mérés kijátszásáértért felelős szoftverrel csaló autóóriás termékeit.

Papp László Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

  • sultan

    P.L.T.—Grt!

  • rdos

    Kitűnő írás. Fityiszes – jobbklikkes híveknek ajánlom. :-)