Bezárás
Egyéb

A modern kiszivárogtatók új típusú újságírókat igényelnek

A vietnami háború előre látható elvesztéséről szóló „Pentagon Papírok” kiszivárogtatásáról elhíresült Daniel Ellsberg ma egy új generációs szivárogtató, Chelsea Manning rajongója. De kik az új generációs whistleblower-ek, miben változtak meg az üzleti és politikai hatalmak leleplezésének módszerei az utóbbi évtizedben? Erről beszélgetett Mong Attila az atlatszo.hu főszerkesztő-helyettese, Lőke András, az Ittlakunk.hu weblapcsoport főszerkesztője és a tényfeltáró újságírást támogató Göbölyös Soma Alapítvány kuratóriumának elnöke, Weyer Balázs, az [origo] volt főszerkesztője, valamint Bodoky Tamás, az atlatszo.hu főszerkesztője csütörtökön Pécsett, a Mérték Médiafesztiválon.

Bodoky Tamás, Weyer Balázs, Lőke András, Mong Attila

Alapvetően változott meg a kiszivárogtatások dinamikája, az új évtized technikai eszközei lehetővé teszik, hogy olyan mélységű és mennyiségű titkolt információ kerüljön felszínre a szivárogtató kilétének felfedése nélkül, ami régen elképzelhetetlen lett volna. A Wikileaks mintájára létrejött szivárogtató platformok révén akár a forrás ellenőrzése nélkül jussanak az újságírók fontos adatokhoz – állapították meg a pécsi egyetemen rendezett beszélgetés résztvevői.

A szivárogtatás nem helyettesíti az újságírót

A résztvevők szerint a lehetőségek ellenére elengedhetetlen az újságírók részvétele egy- egy leleplezésben. Mong Attila felhívta a figyelmet arra, hogy az „analóg” leak-ek idejében is megvolt az anonimitásból következő megbízhatósági kockázat, ma viszont ez csak növekedett. Az újságíró tudja helyre tenni az anyagokban lévő információkat, kódokat, értelmezési kereteket – hívta fel a figyelmet Mong. Ezt támasztja alá a Lőke András által említett Offshore leaks példája is, melynek nyitóoldalán az adatbázist készítő ICIJ felhívja a figyelmet, hogy az egyes esetek nem biztos, hogy egy bűnügyre vezetnek vissza. Csak valószínű.

Az új generációs szivárogtatások új generációs újságírót is igényelnek. Az adat-újságírásra szakosodott médiamunkások ugyanis olyan szoftvereket, netes felületeket és keresési technikákat alkalmaznak, melyekkel megmutatják azt az információt, mely elárulhatja, hogy egy Brit- Virgin szigeteki offshore cég anonimitása mögé bújva mely politikus talicskázta át svájci bankszámlájára az útépítésből ellopott közpénzt.

Weyer Balázs a Wikileaks magyar partnereként a diplomáciai kábelek nyilvánosságra hozatalában résztvevő [origo] főszerkesztőjeként tanúja volt annak, ahogy egy óriási adag infó kontrollálatlan nyilvánosságra kerülése árthat a feldolgozandó témáknak. Julian Assange szervezete korábbi hibáiból tanulva a diplomáciai kábeleket eleinte 5 világlappal, majd 70 partnerrel együtt kívánta feldolgozni. „Nagyjából 2000 Magyarországot érintő távirat volt, ebből 3-400 volt érdemi tartalmú” – mesélte Weyer, aki azt is elmondta, hogy a terv szerint két hónapon keresztül naponta egy sztorit hoztak volna nyilvánosságra. A Wikileaks-es anyagokat védő jelszó viszont kiszivárgott – LOL -, így aztán a két hónapos felkészülési idő helyett 2-3 nap alatt kellett mindent megírni. Végül 20-25 jó sztori keletkezett a több százból, de közülük is csupán 2-3 vitte el a prímet, a többit elnyomta az ezekre irányuló médiafigyelem. Külön szépsége a történetnek, hogy nemrég kiderült: az [origo] kapcsolattartóját a kábelek feldolgozása közben beszervezte az FBI.

„Félreértés, hogy a leak helyettesíti az újságírót. Az egyre gyakrabban megjelenő újabb és újabb szivárogtató platformok az informátor és az újságíró egymásra találását segítik” – zárta a témát Bodoky Tamás.

Egy erős sztori a demokrácia ellensége?

A Snowden, Manning és Assange elleni érvek között klasszikusnak számít, hogy veszélybe sodorják a demokratikus államok működését és tevékenységükkel csak az ellenségnek tesznek szívességet. Lőke András szerint a „snowden-i dilemma” arról szól, hogy felháborodhatunk-e annyira az USA titokban végzett megfigyelésein, hogy hátrahagyjuk állampolgárságunkat és eddigi életünket, hogy nyilvánosságra hozzuk azt, vagy – ahogy az Economist érvel – elnézzük neki, hiszen mégis „a világ demokráciájának zászlóvivője”.  Mong Attila a nemzetbiztonsági szakértők azon visszatérő állítására hívta fel a figyelmet, hogy a demokráciákra pont a nyitottságuk jelent veszélyt.

Kevésbé demokratikus helyeken azonban nem csak egy állami titkosszolgálat lehet veszélyben, hanem maga a szivárogtató is. Éppen ezért elengedhetetlen a forrás mindent felülíró védelme, melyet nem is olyan rég éppen a HVG vezetése szegett meg azzal, hogy kiadta a bajai kamuvideó kiszivárogtatóját. A rendőrségi és az ügyészségi nyomozás másképp is a forrásra akadhatott volna, így viszont jövőbeli komoly ügyek informátorainak vették el a sajtóba vetett bizalmát – mondták a beszélgetők.

Sajtóetikailag Weyer szerint a névtelen forrás előnye, hogy az újságíró elfogulatlanul kezelheti az információt, ellenben nem tudja forráskritika alá vetni. A Magyarleaks-et is elindító atlatszo.hu főszerkesztője úgy véli, amennyiben egy szerkesztőség megbizonyosodott róla, hogy az információ igaz, onnantól mindent kötelesek megtenni a forrásra utaló jelek eltüntetéséért. A Bodoky oldala által elindított Magyarleaks erre minden lehetőséget megad. A forrásnak akkor is bíznia kell a sajtóban, ha meleg a helyzet, különben nem fog szivárogtatni – mondta a főszerkesztő.

Kapjanak-e szobrot a szivárogtatók?

Mong Attila úgy véli, kétféle álláspont van a HVG-s videóbotrány körül: az egyik szerint a forrásvédelem a már ecsetelt hosszú távú hatások miatt mindennél fontosabb, mások szerint viszont jobb véget venni a kamuzásnak, így nem baj, hogy kiderült, ki adta át a lapnak a videót. Ezt kicsit új megvilágításba helyezve Lőke András hangot adott annak, hogy szerinte igenis szükség lenne hazai szivárogtató hősökre. Jó lenne tudni, ki segített megbuktatni Schmitt Pált – megint a sors fintora – a HVG által feltárt plágiumügy forrásaként.

E sorok írója a beszélgetés ezen pontján ellenérzésének adott hangot, miszerint nem jó, ha – amint Snowden és Manning esetén is láthatjuk –a vitákat a leleplezett ügyről a szivárogtató személyének megítélésére lehet terelni. Bár izgalmas sztori lenne, milyen pluszt adna az adott ügynek, ha tudom ki a forrás – kérdeztem, mire Lőke azt válaszolta, hogy egy rendes országban az ilyen emberből hős lenne. Mong Attila szerint míg nincs egyetértés az ügyek megítélésében, addig hős sem lehetne egy szivárogtatóból, maximum olyasvalaki, aki úgy megszívja, mint Snowden.

Weyer Balázs úgy látja, hogy hazánkban nagyon kicsi a kockázatvállalási hajlam, az információk birtokosai sem feltétlenül jobbító szándékkal, hanem sokszor saját érdekükből szivárogtatnak. Ezzel persze nincs baj, amíg az újságíró leellenőrzi és csak a nyomokon végighaladva nyomja meg végül a publikálás gombot. A Főszerkesztők Fórumát is létrehozó volt origós szerint a HVG-s botrány a médiatörvény egyetlen pozitív részének, a forrásvédelmi rendelkezéseknek volt az első próbája. „A szakma évekig követelte ennek bevezetését, majd maga bukott el rajta” – mondta Weyer.

És ha az egészből úgyse lesz semmi?

Persze az sem mindegy, hogy egy van-e hatása a leleplezéseknek. Bodoky Tamás felhívta a figyelmet, hogy míg semmilyen jogi és politikai következmény nincs, könnyen kezdhet boszorkányüldözésbe egy hivatal vezetője csak azért, hogy mindenkit elrettentsen a további leak-elésektől. Lőke András úgy látja, hogy a feudális hazai struktúrák és az igazság helyett a főnök jóindulatához való igazodás miatt a közönség nem feltétlenül érzi egy leleplezés hasznát.

 „Egészségtelen a politikához való viszony: vannak a harcoló alakulatok, a kívülálló pózból büszkén mindent kiröhögők és az »én kérem nem politizálok« képviselői” – vázolta fel Weyer Balázs a politika alakíthatóságának nehézségét a közönség témákhoz való viszonyulásának tekintetében. „A fő gond az, hogy a sajtó sem néz ki bizalomgerjesztően” – kritizálta saját térfelét Bodoky, aki szerint a pr cikkek és a sekélyes anyagok dömpingjét látó potenciális forrás nem hiszi el, hogy lenne értelme bármit csinálni. Weyer hozzátette, hogy a statisztikák is azt mutatják, hogy nem csak az állami intézményrendszerben, a sajtóban sem bízik a közvélemény.

Van azért pozitív példa is: számtalan közérdekű-adat igénylési per ellenére az Operaház kormány által beharangozott, majd szőnyeg alá söpört Kehi jelentését, vagy például az MTVA büdzséjét is a Magyarleaks-en keresztül kapta meg az atlatszo.hu.

Kockázatos-e a tényfeltáró újságírás?

A beszélgetés utolsó szakaszában az újságírókra nehezedő nyomásról beszéltek a meghívottak. Bodoky Tamás szerint – akivel beszámolója szerint még Indexes korában olyan is előfordult hogy „x maffia fenyegetett és y akart megvédeni” – míg Oroszországban megölik az újságírókat, itthon inkább a politikai és hirdetői nyomás jellemző, melyek során „leszól a főnök”, hogy valamit nem kéne, mert nem lesz reklám, vagy „éppen nem aktuális” a téma.

Weyer Balázs úgy látja, az ebből fakadó egzisztenciális – de nem fizikai kockázat – tünete a soft news és a vicceskedős pótcselekvések térnyerése a kockázatosabb témák megírása helyett. Lőke András hozzátette, hogy az is sokakat ebbe az irányba tolhat, hogy egy édes pici kiskutya több százszor annyi lájkot hoz, mint egy oknyomozó cikk. Mong Attila szerint sokatmondó a bűnügyi újságírás hiánya is, amire jó példa a Hajógyári- sziget történetének hiányzó feltárása. Pedig itt fiatalokat öltek meg, nem is egyszer.

„Utoljára kb. 10 éve, a Portik-ügyben vertek meg újságírót” – idézte fel a szervezett bűnözés és a sajtó kapcsolatának egyik sarkalatos pontját Weyer, akit a szerb és ukrán csoportokat érintő EMFESZ ügyek feltárásakor hívogatott egy bizonyos Borisz. Bodoky arról számolt be, hogy őt, mint később kiderült, a Portik-ügyben érintett Energol “Guriga tábornoka”, mellesleg volt titkosszolga kereste több alkalommal is, mint egyszerű magánnyomozó.

Az újságírók konszenzusra jutottak abban, hogy a szervezett bűnözésről szóló sztorik nélkül nem kell fizikai kockázattal számolni, közvetlen visszatartó erőt inkább a politikai és üzleti körök nyilvánvalóan elrettentési célból indított rágalmazási perei jelentik az újságírókra.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nincs kitömve állami hirdetésekkel, és nem akarjuk a Fidesznek ajándékozni nemzetstratégiai érdekből. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom