Bezárás
Egyéb

Befellegzett a nagyipari mezőgazdasági modellnek?

Világszerte megérett az a vélekedés, hogy az intenzív, iparosított megőgazdaság és a mai nemzetközi munkamegosztás paradigmája kifulladóban van – állítja a Le Monde-nak adott interjújában az ENSZ április végén leköszönt élelmezésügyi megbízottja, Olivier De Schutter.

A belga jogtudós szerint 6 éve még elképzelhetetlen konszenzus fogadta a szervezet Emberjogi Tanácsa előtt március végén ismertetett zárójelentését, melynek konklúziója az, hogy a nemzetközi segélyek, illetve a jelenleg leghatékonyabb területekre koncentrált termelés és a nemzetközi kereskedelem kombinációja nem jelent hosszútávú megoldást az élelmezési problémákra. A kiút, épp ellenkezőleg, az egyes országok önellátásának segítése lenne.

A paradigmaváltás másik lényeges, és De Schutter szerint már nem megkérdőjelezett eleme az, hogy az intenzív, nagy mennyiségű vegyszer (műtrágya, rovarirtó stb.) felhasználására alapozott, és a növekvő iparosítástól függő mezőgazdasági modellünk idejétmúlt.

Az agroökológiai fordulat vagy az ökológiai gazdálkodás felé vezető úton azonban az államok rengeteg akadállyal találkoznak. A rapportőr négyet emel ki közülük; az első technológiai, mivel a mezőgazdaság modernizációja eddig egy produktivista séma szerint valósult meg. A második társadalmi-gazdasági jellegű: a bemenet és a kimenet, azaz a vegyszergyártás és a feldolgozás területén óriási gazdasági szereplők uralják a piacot, így a közepes, pláne kisebb szervezeteknek nagyon korlátozottak a lehetőségei az alternatívák felépítésére. A harmadik kerékkötő kulturális, amennyiben az életmódunk egyre inkább a könnyen elkészíthető, részben már feldolgozott élelmiszerek felhasználásától függ.

A legfontosabb azonban a politikai akadály: a kormányok jobbára a nagy agro- és élelmiszeripari csoportok érdekeit tartják szem előtt, amelyek kvázi vétójoggal rendelkeznek az átfogóbb transzformációk tekintetében.

Családi gazdálkodás kontra nagyipari mezőgazdaság

Ugyan az ENSZ 2014-et a családi gazdálkodás évévé nyilvánította – mert döntő szerepe lehet a falusi szegénység csökkentésében, de elősegítheti az ökoszisztéma felelős kezelését, és a termelés, az élelmezési rendszerek egyedi jellegének megtartását is – azonban kevés olyan kormány van, amelynek akadnak e célra áldozható forrásai. De Schutter szerint lényeges ideológiai akadály, hogy a fejlődő országok elitjei körében is domináns az északi minta, amelyben a mezőgazdaság modernizációja a növekvő mértékű iparosítással egyenlő.

(Persze ez, az első látásra is meglepő vízió, amelyben a forrásszegény területek az élőmunkát helyettesítő gépek és a masszív vegyszerfelhasználás révén próbálnának érvényesülni, nem független attól a ténytől, hogy a kormányok rövidtávú érdekei gyakran összefonódnak a vegyszergyártó, gépipari vagy a feldolgozó cégekével.)

A döntéshozó szervekben jobbára gyenge a kisebb gazdálkodók érdekképviselete, és hiába alkotják a lakosság jelentős csoportját, szervezettség híján nehezükre esik hallatni a hangjukat. Lévén a továbbra is elterjedt elképzelés szerint pusztulásra ítéltettek – 3 évtizede elhanyagolják őket a közpolitikák alakításakor –, és a kormányok nem kényszerülnek arra, hogy számot adjanak döntéseik következményeiről.

Bár De Schutter a fejlődő országokkal kapcsolatban jelenti ki, hogy a közérdek és a falusi lakosság érdekeinek hosszú távú számbavétele hiánycikk – ez a kérdés az uniós és nemzeti mezőgazdasági politikák okán térségünkben is napirenden van.

A magánszektor és a közpolitikák: a vidéki szegénység felszámolásának esközei

A déli országok mezőgazdaságának támogatásában növekvő súlyú magánszektort illető kérdésekre De Schutter szerint korai lenne válaszolni, mert az olyan, egyre növekvő jelentőségű szereplők, mint pl. a G8 kezdeményezésére multinacionális cégek közreműködésével létrejött Új Szövetség, vagy a Gates Alapítvány hozadéka még nem mérhető fel. A gond az lehet, hogy prioritásaik között nem feltétlen szerepel a vidéki szegénység visszaszorítása vagy a kistermelők kapacitásainak megerősítése.

A magánszektor szakmai tudása tagadhatatlan, de a leköszönő megbízott szerint a kormányok feladata lenne a tevékenységük behatárolása és a magánbefektetések becsatornázása a falusi szegénység csökkentésének érdekében. Az Új Szövetség esetében a kormányok kötelezettséget vállalnak a termőföldek átadására és az infrastruktúrafejlesztésre, mintegy a lakosság feje fölött átnyúlva. Több olyan ország akad, ahol a Szövetség technokrata kezdeményezésként működik, a helyiek részvétele nélkül; gyakran pedig skizofrén módon a magánszektor szabja meg az élelmiszeripari-mezőgazdasági rendszerátalakítás mikéntjét, miközben az államok ugyan másfele mozdulnának, de ehhez nem rendelkeznek a szükséges eszközökkel.

A fejlődő országokkal kapcsolatban De Schutter megjegyzi, hogy az utóbbi 3-4 évben terjedőben van az elképzelés, hogy a társadalombiztosítás alapjainak bevezetése, megerősítése alapvető fontosságú lehet az éhezés felszámolása érdekében.

[A megállapítás jelenleg több európai országban is különös jelentőséggel bír: a szociális kiadások kurtítása a lakosság széles rétegeinek jövedelemcsökkenésével párhuzamosan számottevő mértékben rontott egyes csoportok egészségügyi állapotán. Nemcsak a magyarországi koraszülöttek példája merülhet fel; Portugáliában vagy Görögországban a lakosság csaknem harmada már nem jogosult az ingyenes egészségügyi ellátásra; de az átlagfranciának sem jut feltétlenül fogászatra.]

De Schutter és Magdalena Sepulveda, az ENSZ emberi jogokkal és szélsőséges szegénységgel foglalkozó szakértője együtt javasolták egy társadalombiztosítási alap létrehozását, amely garanciával szolgálhatna a rendszer finanszírozásához a legszegényebb országokban természeti katasztrófa vagy váratlan gazdasági problémák esetén.

Alacsony árakkal az éhezés ellen?

Meglepőnek tűnhet, de a rapportőr nem javasolja az alacsony élelmiszerárakat támogató politikák folytatását; szerinte idejétmúlt elképzelés, hogy a szegények érdekében low cost mezőgazdaságra van szükség. A legszegényebbeket szociálpolitikai, újraelosztó eszközökkel kellene segíteni, a köz- és szociális szolgáltatásokhoz való hozzáférésük garantálása lenne a legfontosabb.

De Schutter megfogalmazásában a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), amelynek tavaly leköszönt vezetőjével, a szabadkereskedelem apostolaként számon tartott francia Pascal Lamyval éveken át hadakozott, az utolsó mohikán szerepét tölti be. Úgy véli, a világ összes, mezőgazdasággal és élelmezéssel foglalkozó szervezete elismerte, hogy az egyes országoknak önellátó módon kell biztosítaniuk alapvető szükségleteiket, épp ezért a helyi struktúrákba kell befektetni. Így gondolja már a FAO (az ENSZ Élelmezésügyi és mezőgazdasági Világszervezete) vagy a Világbank, csupán a WTO folytatja egy leszerepelt modell védelmét, amely fokozza a nemzetközi munkamegosztásból fakadó problémákat, a legkevésbé versenyképes területek egyre nagyobb függőségét eredményezve.

A 2008-as válság megmutatta, milyen kockázatokat hordoz e sebezhetőség a fejlődő országok számára. A hat évvel ezelőtti krízis elindítója a pánik volt, egyesek felvásárlási láza, mások exportcsökkentése dominó-effektust idézett elő. Az ilyesfajta láncreakciókat fékezheti az azóta kialakított, preventív riasztórendszer (Système d’information sur les marchés agricoles, AMIS).

Sajnos azonban ma is fennállnak az olyan strukturális problémák, mint az állati eredetű fehérjék megnövekedett fogyasztása, az agroüzemanyagok, vagy a pazarlás és a rendszeren belül jelentkező veszteség csökkentésére való képtelenség. Azaz a jövőben magas és ingadozó élelmiszerárak időszaka várható, a kormányok részéről pedig az eddigieknél jóval energikusabb reakciókra lesz szükség.

De Schutter szerint az államok tévedtek a bioüzemanyagok megítélésben, amit a vezetőknek ma nagyon nehezükre esik elismerni. Nem számoltak az elsősorban az USA és az EU támogatási politikáiból eredő következményekkel: az élelmiszer- és energiaárak összekapcsolódása miatt fokozódó áringadozással; a mezőgazdasági nyersanyagokat illető spekuláció növekedésével; és a fejlődő országok földterületeire nehezedő nyomással. Hiába ismertek ma ezek a negatív fejlemények, ha az ideológia fölülkerekedik, és egyelőre nincs elegendő bátorság a befektetőknek adott ígéretek visszavonására.

Csak egy újabb monumentális válság aktivizálhatná a kormányokat?

De Schutter az egyéni felelősség kiemelésén túl (mindannyian végiggondolhatjuk, mi következik a pazarlás, a túlzott húsfogyasztás vagy az agroüzemanyagok fogyasztásából), inkább optimista, mert a közpolitikák lassúságával szemben egyre tapinthatóbb a türelmetlenség. Ha a polgárok nem veszik a kezükbe az ügyeket, csak egy újabb válság kényszerít majd bennünket, méghozzá jóval drasztikusabb módon a modell megváltoztatására.

A változásnak szerinte a fejlett országokból kellene indulnia, mert az ő (a mi) fogyasztásu(n)k az, amely elsősorban nyomást gyakorol a forrásokra, és növeli a konkurenciát Dél és Észak között. (Az EU pl. 20 millió hektár földet használ, többek között Brazíliában és Argentínában, hogy a nagyipari állattenyésztéshez szükséges szóját előállítsa.)

De Schutter számára a 6 éves mandátum legfontosabb tanulsága az, hogy míg korábban az államok mindenhatóságában hitt, ma inkább a demokratikus potenciálra fogadna. Nem kellene passzívan tovább várnunk, hogy a kormányok majd maguktól tesznek valamit, ugyanis túlságosan nagy nyomás nehezedik rájuk, túl sok nagy hatalmú szereplő akadályozza őket a választások megindításában. Reményei szerint az élelmezési rendszerek transzformációja helyi kezdeményezések nyomán fog megindulni, ugyanis szerte a világon olyan emberekkel találkozott, akiknek elege van abból, hogy pusztán fogyasztóként vagy választóként létezzenek: a változások előmozdítóivá kívánnak válni, felelősebb termelési és fogyasztási módokat kitalálva.

Az államoknak el kellene fogadniuk, hogy nem áll rendelkezésükre minden megoldás, és nagyobb teret kellene adniuk a polgároknak a döntési folyamatokban. Ha a hitről kérdezik, a rapportőr inkább bízik az alulról jövő kezdeményezések által kikényszerített átalakulásban, mint a felülről jövő szabályozásban.

Az utóbbi dilemma első olvasásra akár távolinak vagy elvontnak is tűnhet, pedig az itthoni példák, így legutóbb Kishantos ügye mellett, a miénknél felnőttebbnek tartott demokráciákban is akadnak a fentiekből következő konfliktusok.

Idén május 28-án a Confédération Paysanne francia szakszervezet 35 tagja behatolt az északi Somme megye területén az „1000 tehén farmja” néven ismert, épülőben lévő gazdaság területére, és a már felszerelt gépsorokból több alkatrészt eltávolítottak. Korábbi tiltakozó akcióik után így kívánták felhívni a figyelmet arra, hogy véleményük szerint a nagyüzemi tehenészet beindítása csökkentheti a tej helyi felvásárlási árát, ezzel pusztulásra ítélve a helyi kistermelőket.

A Konföderáció François Hollande-nak címzett nyílt levelében azt állítja, hogy a modernizáció örve alatt növekvő gépesítés minden évben csökkenti a termelők számát. Míg az elnök a munkahely-teremtés és az ökogazdálkodás terjedése mellett a versenyképesség és az export növelését is célként jelöli meg, az ellentmondás nem tartható fenn. A nagyüzem állami támogatással megépített metángáz-erőműve, a 18 létrehozott munkahely és az igénybe vett jelentős földterületek a szakszervezet szerint hosszú távon nem járulnak hozzá a régió és a termelők gyarapodásához.

Épp ellentétes véleményen volt a reggel 8 óra körül a helyszínre érkező projektvezető, aki azt állította, a farm több szempontból jobban teljesít majd, mint a hasonló gazdaságok. Az állatok közérzete jobb lesz, a farm energiát termel, és csökkenti a saját fogyasztását, ahogy a rovarirtók és antibiotikumok használatát is; következésképp ez az egyetlen esély a környéken eltünedező állattenyésztés fenntartására.

A 35 aktivista közül végül hármat letartóztattak a csendőrök, a többiek pedig délután az illetékes minisztereket keresték fel, akik történetesen épp egy a biológiai gazdálkodás promotáló rendezvényen vettek részt.

A francia mezőgazdasági miniszter  biztonsági szakemberei fogadják a szakszervezeti szóvivőt

A mezőgazdasági miniszter őrzővédői  fogadják a szakszervezeti szóvivőt

A kezdeti rideg fogadtatás után végül az újságírók nyomására sikerül vitára késztetniük a mezőgazdasági minisztert (a környezetvédelmi elillant). A gondosan szétszerelt alkatrészeket átadó gazdálkodók szóvivője szerint a produktivista modell elpusztítja a bio- és családi gazdálkodásokat, és ezt az inkompatibilitást a törvényi szabályozásnak kellene feloldani. A mezőgazdaság segíthet a munkanélküliség csökkentésében, és az „1000 tehén farm” által használt 3 ezer hektáron jónéhány kistermelőt lehetne letelepíteni.

A miniszter nem védte a „tehén-üzem” projektjét, sőt, szinte elhatárolódott tőle, de arra a kérdésre sem válaszolt, hogyan vehetnék fel a küzdelmet az államilag szubvencionált nagygazdaság alacsonyabb áraival a kistermelők. A beszélgetés végével nem zárult le a történet, az Amiensbe távozó szóvívőt aznap este letartóztatták és csak 48 órával később szabadult 4 társával együtt, de egyelőre bírósági felügyelet alatt.

Dobsi Viktória

A Le Monde és a Reporterre cikkei nyomán. Illusztráció: a vertikális farm projekt innen, a Confédération szóvivőjéről innen.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nincs kitömve állami hirdetésekkel, és nem akarjuk a Fidesznek ajándékozni nemzetstratégiai érdekből. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom