Bezárás
Egyéb

Nem visz el a fekete autó, ha kiállunk magunkért!

Rengetegszer felteszik a kérdést publicisztikákban, konferenciákon, stúdióbeszélgetéseken, hogy miért vagyunk következmények nélküli ország? S miért leszünk egyre inkább azok? A diagnózisnak szánt felelet legtöbbször valamilyen bonyolult értelmiségi fejtegetés. Netán politikai interpretáció: hogy a gonosz, felelőtlen, a rendszerváltás örökségét eltékozló elit bűne a dolog. Nehezebb volna szembenézni azzal, hogy a válasz esetleg kevésbé a magas belpolitikában, a felsőbb körökben gyökerezik, hanem sokkal inkább bennünk – és a hétköznapjainkban. Évnyitó – saját tapasztalatokra alapozott – merengés arról, hogy mielőtt elkezdenénk világot megváltani, nem árt, ha pitiáner magánügyekben teszteljük, élesítjük a civil kurázsit.

Kígyózik a sor az üzletben, ahol csak egyetlen pénztár van nyitva a négyből. Ugyanez a postán, ahol egyetlen ablakra várnak legalább tucatnyian. És senki nem szól, hogy nyissanak meg egy újat. Amikor megteszem, akkor varázsütésre beáll egy új dolgozó, a sorok feleződnek. Persze gyakran kivárok, hátha szól valaki helyettem. De nem. Az emberek belenyugvóan tűrnek, csendben ácsorognak, mintha egy szovjet bolt előtt várakoznának. Miért? Miért nem szól senki?

Könyvbemutató megnyitására várunk egy túlfűtött helyiségben, hosszú percek óta izzadtságban úszva szenved mindenki, de hiába forgatom körbe a tekintetem, senki nem áll fel, senki nem jelzi ezt a szervezők felé. Végül megteszem én, s egy pillanat alatt letekerik a hőfokot.

Moziban ülünk, elindul a vetítés, de tíz perc után kiderül: a film valamiért hibás. A kép szakadozik, aztán megáll. Viszont a tömeg nem csinál semmit. Ülnek a sötétben, mindenki a másikra vár. Mint abban a mesében, ahol a fagyos téli éjszakán mind az öten arra vártak, hogy a másik négy majd csak begyújt a kályhába. Aztán meg is fagytak mind az öten. Nagyjából három percig bírom cérnával, aztán kimegyek, és szólok az ügyeletes alkalmazottnak.

Újraindítják a vetítést, de hamarosan ugyanaz a szitu, se kép, se hang. Úgy félórás bénázás után közli velünk a személyzet, hogy technikai hiba miatt a vetítést későbbre halasztják. Erre a nézők jelentős része zokszó nélkül indul a kijárat felé. Én viszont megmondom az illetékesnek, hogy nem alkalmas semmilyen pót-időpont, inkább a pénzemet adják vissza. Hosszú percekig kell veszekedni, érvelni, kötni az ebet a karóhoz, mire hajlandóak a jegyárat visszatéríteni.

Ekkor már hosszú, tömött sorokban állnak a visszafizetés mellett döntők a jegypénztárnál. De ha nem szólok, a közönség java része lehorgasztott fejjel, csendben káromkodva elpályázott volna.

Magánorvosi rendelőben ülünk jó néhányan arra várva, hogy behívjanak. Érkezési sorrendben történik a páciensek fogadása. Egyszer csak feltűnik egy idegen nyelven beszélő, menedzseröltönyös figura, oldalán a tolmácsként is funkcionáló asszisztensével. És csak úgy – se szó se beszéd – bemenne előttünk soron kívül. Körülnézek, de mindenki csak ül tovább nyugodtan. Én felállok, rákérdezek a menedzserzakósnál: ezt így hogy (a faszba’ képzeled, bunkókám)?

A zárójelben lévő szavakat nem mondtam ki, csak gondoltam, pedig nagyon a nyelvem hegyén voltak. Arra viszont rákérdeztem, hogy miért tolakszik elém? Az öltönyös csak zavartan tátogott, szemlátomást egy szót sem beszélt magyarul, a tolmácsot pedig hiába kérdeztem, levegőnek néz. Erre már telepumpálódik vérrel az agyam, és elállom az útját: mégis hogy képzelik? De magyarázattal akkor sem szolgál, inkább kikerül, aztán besunnyog az orvosi szobába az öltönyössel.

Miután én is bejutottam az orvoshoz (s már jól kiháborogtam magam a váróteremben, az öltönyös ellen lázítva, akit csak tudtam) az orvosnak is feltettem a kérdést: milyen eljárás ez? Végül kiderült, az öltönyös az ország egyik legnagyobb multinacionális cégének az embere volt, és különdíjas, feláras szolgáltatásként őt soron kívül fogadták. Ami rendben is van, viszont a gőgös levegőnek nézés, a magyarázat teljes hiánya semennyire nem oké. De ez ott rajtam kívül senkit nem zavart. Vagy zavarta, de nem mert szólni.

Ilyen orvosi rendelős sztoriból több is van. És hiába biztatom a sorstárs pácienseket, hogy tegyenek panaszt  a bunkó, érzéketlen orvos ellen, a helytelen bánásmódról vetessenek fel jegyzőkönyvet, keressék fel a betegjogi képviselőt. Az emberek nem szólnak, nem tesznek panaszt, nem háborognak.

S ugyanígy nem tesznek semmit a postás ellen, aki arcátlanul nem csenget (nemhogy kétszer, egyszer sem), és nem viszi fel a csomagot, hanem bedob egy értesítőt, pedig otthon tartózkodom. Ugyanígy rendszeres tapasztalat, hogy az emberek nem szólnak rá az éjszaka diszkóhangerővel bulizó szomszédra.

Vagy másik példa: a környékemen lakók hetekig elnézték, hogy egy sofőr úgy parkol fel a teherautójával az egyik  lépcsőház előtti járdára, hogy a balesetveszélyes enyhe kifejezés. A jármű szinte teljesen eltakarta az lépcsőházból kilépő, és az úttesten átkelni akaró lakók elől a szervizúton zajló autóforgalmat. Tehát a szomszédos lépcsőházaknál parkoló, a főúton zajló forgalomba besorolni igyekvő autók sofőrjei nem látják, mikor lép ki valaki a jármű takarásából. Így bármikor el is gázolhatnak valakit.

Szóltam neki, azóta nem parkol oda. De ha nem teszem meg, várhattam volna éveket, míg valaki megcsinálja helyettem.

Fenti tapasztalataim mind egyfajta gyáván meghunyászkodó, parttalanul konfliktuskerülő viselkedés jelei. Nemrég adták le újból, immár többedjére a Szomszédokat. Komoly nosztalgiával üdvözöltem a jól ismert epizódokat, melyek boldogult gyermekkorom idején – a haldokló kádárizmus, a rendszerváltás és a ’90-es évek Magyarországán – játszódtak. Gondolom, vagyunk még így ezzel néhányan.

De megfigyelték-e a kedves nézőtársak, hogy a Szomszédokban a közértben, hivatalban, gyógyszertárban méltatlankodó, panasztévő, a szolgáltatással elégedetlen figura szinte mindig rendkívül ellenszenves, okvetetlenkedő, tudálékos idiótának van beállítva. Aki modortalanul beleköp a csendes, össznépi béketűrésbe. Hogy ez miért van így, arra még diagnózisnak is sovány, hogy történelmileg így alakult. Terápiáról meg végképp nem hallok.

Félreértés ne legyen: nem akarok olyan színben tündökölni, mintha valamiféle hős lennék, aki bátran felemeli szavát. Holott senki hőse nem vagyok, még önmagamé sem. Ugyanis ezekhez a tettekhez semmiféle bátorság vagy hősiesség nem kellett. Egyszer sem jött értem a fekete autó, amikor odaszóltam valamelyik hivatalnoknak, ügyintézőnek, sofőrnek vagy orvosnak. Igazából tehát nagyobb kurázsit sem igényel a dolog.

Akkor miért van az, hogy a Zemberek jelentős része csendben lapít – még akkor is, ha szemérmetlenül és durván kibasznak vele? Hagyomány? Történelem? Szocializáció?

Úgy hét-nyolc éve láttam egy idős házaspárt, akiket durván lehúztak egy termékbemutatón. Valami riportműsorban mutogatták őket elrettentő példaként. Úgy félmillió forintot szurkoltak le egy használhatatlan bóvlikacatért. Szinte az összes megtakarított pénzüket. Amikor rákérdeztek náluk, hogy miért is csinálták ezt, az egyikük olyasmit motyogott: annyira határozott volt az üzletkötő, hogy nem mertek tiltakozni.

Aztán az eme típushoz sorolható frusztrált, becsapott emberek más, szintén határozott beszédű emberek meggyőző szavainak hatása alatt elmentek szavazni. Olyan hatalommal ruházva fel (immár másodízben) a jelenlegi vezetést, hogy az gyakorlatilag éppúgy bármit megtehet velük, mint a termékbemutatós szélhámos.

Így van ez: aki kis dolgokban nem hajlandó önmagáért kiállni, azt előbb-utóbb nagyban, kormányzati szinten is lehúzzák. Így van ez, sőt – még ígyebbül. Gyakran tapasztalható, hogy azok, akik a nagypolitikáról szólva közösségi oldalakon, internetes fórumokban és betelefonálós műsorokban osztják az észt, hihetetlenül elgyávulnak, amikor betegként a kórházban, ügyfélként a hivatalban, vendégként egy rendezvényen lenne muszáj kiállni önmagukért.

Online diktatúrázni könnyű, viszont a saját ügyünkben szemtől-szemben felvállalni a harcot jóval nehezebb. Nincs tuti recept arra, hogyan lehet az ilyen harcokat sikerrel megvívni. De az biztos, hogy amíg ezeket le nem merjük játszani, addig hiába lájkolgatunk, posztolgatunk a sajtószabadságért vagy épp a korrupció ellen.

Papp László Tamás

Címlapkép: Szomszédok forever

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nincs kitömve állami hirdetésekkel, és nem akarjuk a Fidesznek ajándékozni nemzetstratégiai érdekből. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom