Bezárás
Egyéb

A Vs-paradoxon: közpénzből feltárt közügyek?

A vs.hu napokban kirobbant, a híroldalnál felmondási hullámot generáló ügye – miszerint a portált üzemeltető cégnek bőkezűen osztottak a jegybanki pénzekből – nemcsak médiaszakmai berkekben okozott vihart. S nem is kizárólag a közpénzes finanszírozás vs. közhatalom-ellenőrzés ütközése itt az önellentmondások forrása. Dilemmaelemző kommentár alább.

poncius

“A média szempontjából kétségtelenül a New Wave Productions Kft.-nek, a vs.hu portál üzemeltetőjének adott összeg a legdurvább.  Összesen 585 millió forint közpénz jutott a kiadónak, és ebben még nincs is egy fillér állami reklámköltés sem, holott tudjuk, hogy ez Magyarországon a haveri médiacégek megtámogatásának klasszikus módja. Az összeg nagyságrendjére jellemző, hogy 2014-ben a cég teljes árbevétele 128 millió forint volt, emellé összehoztak 133 milliós veszteséget: a félmilliárdot meghaladó támogatási összeggel 2015-től a kiadó teljes mértékben kiszolgáltatottá vált az alapítványoknak.” – írja Urbán Ágnes a Mérték Médiaelemző blog elemzésében.

Ráadásul – mutat rá a cikk – eme összeg  “…egy olyan ún. „pályázaton” jutott a New Wave-hez, amiről alighanem egyetlen versenytárs kiadója sem tudott, pedig biztos lett volna még egy pár cég, amelyik szívesen gyártott volna anyagokat „fontos társadalmi és gazdasági jelenségek, problémák bemutatása” céljából. Az összeg láttán lényegében kimondható, hogy a vs.hu Matolcsy György kegyelméből létezhetett. Ez önmagában nem meglepő, a sajtó már régen feltárta, hogy Matolcsy unokatestvére, Szemerey Tamás áll a vs.hu mögött. Arra azonban valószínűleg senki nem számított, hogy ilyen irdatlanul nagy összeget költöttek az MNB alapítványai a portál működésére. Lényegében egy kereskedelmi vállalkozásról néhány óra leforgása alatt kiderült, hogy de facto állami média.

Érdekes amúgy: most a kiadó részéről cáfolják, miszerint bármi köze volna Szemereynek a laphoz. Ugyanakkor: “Annak idején a Cink megkereste Szemereyt és a másik tulajdonost és egyben ügyvezetőt, Száraz Istvánt, de nem reagáltak. A Kreatív is rákérdezett a tulajdonost érintő pletykákra a Száraznál és a VS.hu első főszerkesztőjénél, Kerényi Györgynél, de nem erősítették azt meg, és nem is cáfolták.”

Főbb cikkeink Matolcsyék költekezéséről

Böngésszen MNB igazgatósági határozatokat, hogy lássa, hogyan veszti el közvagyon jellegét a pénze

Ezeket az erdélyi szervezeteket támogatta leginkább a Magyar Nemzeti Bank

103 millió forintot kapott az egyik MNB-alapítványtól az Eiffel Palace-t felújító cég

Negyedannyiért privatizálja az önkormányzat, mint amennyiért a jegybank veszi a piacon, mi az?

Fidesz-közeli műértők irányítják az MNB 30 milliárdos műkincsvásárlási programját

Eiffel Palace: erősen vitatható a KPMG értékbecslése

Eiffel Palace: 15 millió euró az offshore hátterű befektető profitja

Közel egymilliárd forintért vettek MÁV-üdülőt a jegybank alapítványai Matolcsyfalván

Ezúttal 7,2 milliárdért csináltak ingatlancéget Matolcsyék

Hűtlen kezeléssel vádolt zugbankár az MNB festményüzlete mögött

Tiltott jegybanki finanszírozás is felsejlik az MNB alapítványok szerződéseiből

Fenti dolog azonban nemcsak a dolog közpénzes, illetve vélelmezett rokonsági jellege miatt problémás. Van itt egy másik, sajtószabadság-dimenzióban releváns gond. Ugyanarra mutat rá ez a helyzet, amit e sorok írója pedzegetett (nem is egyszer) a Hit Gyülekezete és az ATV kapcsán. Mi van akkor, ha egy orgánum vagy csatorna szellemisége, dolgozói többségének álláspontja gyökeresen különbözik a tulajdonoskör értékrendjétől, lojalitásától, szempontjaitól?

A két helyzet ugyanarról tanúskodik. Az ATV esetén először apokaliptikus bibliai konteók, másodszor Udo Ulfkotte munkássága apropóján lett észrevételezve a dolog. Hogy van egy balliberális, migránsvédő, a bigottan túlbuzgó vallásossággal szemben kritikus, életmódbeli dilemmákban inkább tág keblű, megengedő újságírótábor, melynek főnökei, illetve a munkáltató tulajdonoskörének emberei a homofób, abortusz-kriminalizáló szándékú, halálbüntetés-párti, bevándorlás-ellenes protestáns fundamentalizmus honi bástyájának hívei és vezetői közül valók.

Most kísértetiesen hasonló jelenség lett publikus a vs.hu esetén. Adott egy hírportál, mely e poszt írójának nagyon is szimpatikus. Volt, hogy saját riportjába is belinkelt onnan származó remek tényfeltáró művet. Illetve van ottani újságíró, akivel évekkel korábban egy másik portálnál együtt dolgozott  – különösebb probléma vagy konfliktus nélkül. Viszont eme felület kiadójának tulajdonosa a gyanú szerint (lásd fent) Matolcsy György jegybankelnök rokona.

Ez még  így alapból nem feltétlenül  lenne “hézag.” Abból, hogy valaki rokona egy hatalomgyakorló személynek, önmagában miért következne, hogy pozitívan részrehajló az irányában? Még az is lehetne: haragban vannak, évtizedek óta nem beszéltek, vagy ugyan rosszban nincsenek, de régóta nem találkoznak, semmilyen olyan kötődésük nincs, ami befolyásolná az illető szakmai hozzáállását. De jelen esetben magas valószínűségi mutatóval felvethető, hogy itt bizony nem erről van szó.

Az egyik, Rogán Antalt a Balog Ádám MNB-alelnökkel együtt tartott sajtótájékoztatóján rámenősen kérdező munkatárs távozni kényszerült a híroldaltól. S mint fény derült rá, ők is kaptak a Matolcsy György vezette Nemzeti Bank alapítványa által odaítélt pénzből. Tehát ha a Matolcsy-rokonnak esetleg tényleg nincs köze a portálhoz, akkor is valamiért nagyon tapintatosak voltak az MNB-t akárcsak közvetve érintő dolgokkal.

Részrehajlást, valamint szakmaetikai, morálfilozófiai összeférhetetlenséget ezek után sem feltételezni immár nem jóhiszeműség, hanem tudatos csőlátás. Függetlenségre törekvő újságírónak ilyen cégnél dolgozni legalábbis gyötrő dilemmák forrása. Senki nem gondolhatja ugyanis komolyan, hogy a tulajdonosnak az övétől gyökeresen elütő világnézete, kötődése, preferenciája nem hat a dolgozóra. Nagyon is hat.

Ezek a kollégák azért pontosan tudhatták, (tudniuk kellett), hogy léteznek tabuk. Hogy bizonyos dolgokat, amelyeket ők is röhejesnek, bornírtnak, felháborítónak, vállalhatatlannak, a nézeteikkel összeegyeztethetetlennek gondolnak, nem lehet szóvá tenni. Vagyis lehet, ám csak a kirúgás veszélyét megkockáztatva. E sorok írója is tudatában volt a vs.hu sajátos hátterének, pedig soha nem  dolgozott a lapnak. Akkor hogyne tudott volna erről az, aki belsősként melózott nekik? Valószínűleg jó páran sejthették, gondolhatták: valami itt nem kóser, de egzisztenciális okokból hallgattak, mígnem a botrány durván megtörte a csendet.

Hasonlóképp bizarr, paradox szituáció – csak épp fordított előjellel – ami az RTL Klub és a Hír Tv vonalvezetésével történt.  A Hír Tv lényegében egy szekértáboros, holdudvari csatorna volt, amelynek pártossága sok gúnyos megjegyzésre adott okot. Az RTL Klub pedig egy bulvártévé, amely prime time hírzónájában kínos óvatossággal ügyelt rá, nehogy túlzottan megcibálja az uralmon lévők bajuszát, vagy bármilyen más szőrzetét. Aztán a csatornák tulajdonosköre és a kormány viszonylatában háború tört ki, s egyből ők lettek a média szabadságharcának zászlóvivői.

Valahol mindkét szitu borzasztó groteszk. Az egyiknél bigott és/vagy pártos tulaj kényszerít arra magukat objektívnek tartó embereket, hogy bizonyos témákat elkerüljenek. A másiknál pártos médiaszolgákat vagy bulváripari szakmunkásokat hirtelen arra utasítanak, hogy legyenek a sajtószabadság idealista hitharcosai.

E sorok írója nem akar cinikusabb lenni annál, amennyi feltétlenül szükséges. Főleg, hogy az ilyen dolgokat ő is saját bőrén tapasztalta közel húszéves médiabeli praxisa alatt. Eme két évtizedből azért bizonyos következtetések leszűrhetőek. Például, hogy Magyarországon a vélemény igazából ma is szabad. Mármint, ha a térítésmentesen használható közösségi webfelületek, blogportálok, megosztóplatformok terepét szemléjük. Igen, amennyiben valaki a hozzászólását publikálná, valamilyen dokumentumot töltene fel, itt lényegében megteheti. Akár névtelenül vagy álnéven, jelentősebb rizikót aligha vállalva.

Ámde mi van akkor, ha az ember a véleményéből, a tények feltárásából vagy elemzéséből akar megélni? Magyarul újságíró akar lenni, mely szakma egzisztenciális lényege, hogy pénzt kapunk az írásainkért. Viszont innentől adott esetben jóval kisebb lesz a szabadság és mozgástér, mint a legutolsó fórumozós nyugdíjasnál. Amennyiben fizetést akarsz kapni a publicisztikáért, riportért, úgy az, aki a bért, honoráriumot utalja, bele fog szólni abba, milyen legyen az írás. Ezen beleszólás persze természetes, legitim dolog, s nem törvényszerűen rosszhiszemű, korlátozó vagy basáskodó. De mégis: sajtómunkásként pontosan tisztában vagyok azzal, milyen keserves világ lehet ez  bizonyos helyzetekben.

Pályafutásom alatt jó párszor, több orgánumnál is megesett, hogy a főnökségi, vezetői szintű publikációs korlátozás vagy csonkítás, továbbá általam inkorrektnek vélelmezett szerkesztői bánásmód okán először tiltakoztam, utána pedig annak eredménytelensége miatt távozni kényszerültem arról a helyről. A saját káromon döbbenve rá, mennyire tehetetlen, eszköztelen és kiszolgáltatott a főnökeivel szembekerült újságíró. (Főleg, ha egyedül kénytelen távozni, nem számíthat a kollégák szolidaritására sem.)

A vezető ugyanis legritkább esetben fogja beismerni, hogy itt cenzúráról vagy az újságíró beleegyezése nélküli önkényes, hatalmi szóval zajló szerkesztői vagy kiadói döntésfolyamatról van szó. Önmaguknak és az “áldozatuknak” egyaránt megmagyarázzák, hogy amit csináltak, szakmailag védhető, csupán a beosztott sértődékeny, túlérzékeny, nem tudja átlátni a felsőbb szempontokat.

Egyszer odáig jutottam mérgemben, hogy az összes ilyen negatív szerkesztőségi élményemet leírtam. Névvel, címmel, konkrétumokkal, s elhatároztam, hogy közzéteszem. Végül az tartott vissza a dologtól, hogy ezeket a belső konfliktusokat az átlagolvasó nem értené, az egész csupán egy sértett ember panaszkodásának tűnne. Valóban, a belterjes nézeteltérések publikussá tételének legfőbb gátja, hogy a célközönség nem ismeri eme ügyeket, s legtöbbször nem is kíváncsi rájuk. Az utcára került sajtómunkás így nemigen tud mit csinálni. A nyilvánosságból élő kiadóvállalatok önmaguk kényes belső folyamatainál ugyanúgy (vagy akár még inkább) nem kedvelik a publicitást, mint az általuk leleplezett kormányok, pártok vagy cégek.

Érdemes hozzátenni: ezek a sajtóvezetők, szerkesztőségi főnökök, akikkel úgy összekülönböztem, hogy évek óta nem állunk szóba egymással, világnézetileg tulajdonképp egész közel álltak hozzám. Nagyon is hasonlóképp gondolkodtunk. Ennek dacára olyan súlyos konfliktus lett köztünk, amit nem tudtam rendezni. El lehet hát képzelni, milyen feszültség lehet ott, ahol újságíró és kiadó világnézeti tekintetben eltérő oldalon áll. Mi több: ama oldaltól kap pénzt, amelyet egyébként elszámoltatni és leleplezni szeretne. Vagy csak szimplán jól kiröhögni, gúnyosan írni róla.

Ideig-óráig vagy akár huzamosabb ideig működhet persze effajta bizarr társbérlet. Főleg, hogy a szűkül a médiapiac, így az egzisztenciálisan kiszolgáltatott zsurnaliszták tűrnek, félrenéznek, a megélhetés okán hallgatnak. De az ilyesféle látszatidillnek előbb-utóbb sírás lesz a vége, mert egyik-másik kolléga úgyis kiborítja a bilit, Nyilván a vs.hu állományában lévő pályatársak is sejtik: a meccs ezzel a közleménnyel nincs lejátszva, a dolog koránt sincs elintézve. S felálltak, vették a kalapjukat. Jól tették…

Papp László Tamás

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal!

Adj 1%-ot az Átlátszónak, hogy megtudd, mire megy el az adód 99%-a!

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nincs kitömve állami hirdetésekkel, és nem akarjuk a Fidesznek ajándékozni nemzetstratégiai érdekből. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom