Bezárás
Egyéb

Communism is back – egy angol újságíró találkozása az új Felcsúttal

A falutól kilométerekre ellátszik Felcsút új büszkesége, a 6 milliárdos sportcsarnok – a helyi projekteken szorgoskodók viszont leginkább megijednek, ha idegen kérdezi őket. A New Statesman újságírója fél nap alatt megértette Felcsúton, hogyan változott meg a világ Magyarországon az elmúlt hét évben.

Péntek van, dél elmúlt valamivel, nincs már senki az önkormányzat épületében, az ajtókon a vasrácsok zárva, a parkoló is üres – itt biztos nem fogjuk megtalálni Mészáros Lőrincet, pedig Martin azzal repült ide Londonból, hogy mindenképp beszél vele. Nem sokkal később  a faluházban halljuk először, hogy „Tessék kimenni!” – délután ötkor az angol már úgy dünnyögi maga elé az autóban, hogy „teszek kimeni”, mint akinek dallamtapadása van.

A faluházban persze hiába keressük a miniszterelnök barátját, de az épület szerencsére nem üres: ünnepségre készülnek, a lufidekoráció már kész, néhány nő az asztalokat teríti. Martin épp kérdezné, mit fognak ünnepelni, amikor valahonnan előbukkan a recepciós: nem a klasszikus huszonéves lány, hanem hatvanas testes férfi, az a típus, amelyik legnagyobb sűrűségben a metróállomásokon fordul elő, a hátán a valamilyen security-felirattal.

„Angol? Hát akkor sem tudunk segíteni, viszontlátásra.” – mondja, jóval közelebbről, mint amit egy ilyen beszélgetés két idegen között indokolna. Nem vitatkozunk, megyünk tovább, bár azt sem tudjuk, a faluban van-e leghíresebb magyar polgármester.

Ketten téblábolnak a stadion melletti parkolóban, lerí róluk, hogy ide tartoznak, közelebbről már látszik is a sportos szabaidőruhán itt-ott megvillanó Puskás Akadémia-embléma. Ahogy ’89 előtt a szovjet laktanyák körüli települések lakói a saját ruhatáruk részeként hordták az orosz katonai felszerelés jobb darabjait, úgy bukkan fel itt is a helybelieken az akadémiai szettből ez-az: a civil ruhára fölvett emblémás szélkabát, egy-egy póló, melegítőnadrág, a sztenderd falusi dresszkódtól elütő edzőcipő.

Felcsúton mára minden a stadionhoz, illetve a Mészáros-birodalomhoz viszonyul – az a névtelen helybeli lázadó is, aki a miniszterelnök házától két kerítésnyire olyan hangerővel hallgat valami dark metalt, hogy még  a buszmegállóban is arra bólogat az utazóközönség.

Martin persze megkérdezi a parkolóban a két helybelit, hogy tudnánk bejutni a stadionba, ami felrakta a falut a világtérképre. „Nem, nem lehet bemenni.” – mondják szinte egyszerre, és mennének is el, „nem nyilatkozhatunk”, de az angol még kérdez, kénytelenek megállni.

Gyorsan kiderül, az egyikük Angliában dolgozott, angolul válaszolgat, és két perc után magától és hibátlanul felmondja a kötelezőt: hogy a kommunisták nem fektettek a sportba, a foci nem kapta meg a megbecsülést, hogy az új stadionok lelátói tömve vannak, hogy a miniszterelnök a közösségteremtés erejében hisz, azért költ az ország százmilliárdokat a focira, és persze nagy sikerek küszöbén állunk, máris vannak eredmények, egyebek.

Az angol nem vitatkozik, csak jegyzetel, a nyilatkozók meg láthatólag tényleg büszkék a munkaadójukra, már-már bizalmi a légkör: néhány perc után már azon tanakodnak, hogy mégiscsak be kéne vinni az angolt. A váratlanul jött mersz gyorsan el is illan, megint arra jutnak, hogy engedély nélkül nem merik, de „a Lacit meg hiába is kérdezed, nem fogja engedni”.

Nagyjából itt tartunk, amikor lassan elgurul mellettünk az Akadémia egyik felmatricázott Volkswagenje. A sofőr nem reagál az integetésre, mire az egyik helyi erő sarkon fordul, és a kocsi után szalad. A bejáratnál utol is éri, két mondatot ha mond, kissé meghajolva, hogy közelebb legyen a kocsit vezető férfihoz, és már poroszkál is vissza a fejét ingatva; nem jutunk be.

Mint egy közepes erőmű, a már látható szerkezet alapján akkorának tűnik az épülő 6 milliárdos új sportcsarnok. Valahol az építési terület határán állhatunk, épp azt számolom, hogy stadionnal, sportcsarnokkal, kazánházzal már legalább 7 milliót költöttünk lakosonként a felcsúti sportéletre, mikor felhangzik a tessék kimenni, szinte már hiányzott.

A közösségi házban megismert recepciós ikertestvérei próbálják a testükkel kitakarni az épülő csarnok látványát, az angol reflexből kérdezni kezd, de ez most nem jön be, erről a kevésbé képzett típusról leperegnek a szavak, hátrébb vonulunk, onnan csodáljuk a komplexumot, háttérben a Pancho-arénával.

A világhírű kisvasutat is meg kell nézni, a szitáló esőben az automata öntözőberendezést javítgatják, aminek a néhány négyzetméternyi gyepet kellene életben tartani, de a vasútról senki nem tud semmit. Megkerüljük a kocsiszínt, hátul az R-Kord Kft. furgonjából pakolnak ki valami csöveket, tényleg nehéz egy percre is elfelejteni, hogy itt minden Mészárosé.

Köszönünk, „Hogy jöttek be?”- köszön vissza egy testes férfi, mint később kiderül, az állomásfőnök. A helyi szokásnak megfelelően ő is az aurájával próbál minket kitaszigálni az üzemi területről – „Nem látták a táblát? Az elég nagy baj!” –, miközben megállás nélkül hajtogatja, hogy nem nyilatkozik. Az angol udvariasan dicsérgeti a projektet, miközben meg-megállva hátrálunk, de nem nagyon hat a hízelgés.

A simogató szavak egy idő után mégiscsak megolvasztják a jégpáncélt, az állomásfőnök kihúzza magát, úgy mondja, hogy májustól decemberig 28 ezren utaztak a vonaton, és hogy nagyon szeretik az emberek. Egész jól haladunk, mikor Martin nagyot hibázik, és megkérdezi, mit gondol a miniszterelnökről.

A vasutas arcára kiül a csapdába esett ember vergődése, fél percig csak ismételgeti a kérdést, aztán szinte ordítva mondja, hogy hát minden rendben van, nagyon jól csinálja, de most vissza kell mennie, becsukná mögöttünk a kaput.

Hátra van még a helytartóval való találkozás, és az angolnak ezt is meghozza a nap. A kopogásra nem jön ki senki, így megyünk be a Mészáros és Mészáros Kft. irodájába.  Az épület üresnek tűnik, de a parkolóban két csinos Suzuki, nem valószínű, hogy ezek közül valamelyikkel jött volna az ötödik leggazdagabb magyar. Az egyik ajtó mögött barokkos interiőr – a helyiség mélyéről épp zavart irodista mondja, hogy nincs itt a Mészáros úr, mikor ismerős bariton szólal meg a hátunk mögül: „Hogy képzelik ezt, tessék kimenni!”

Mészáros Lőrinc maga nyomakodik be mellettünk az ajtón, az offenzív verbális fellépés dacára („magánterület, azonnal távozzanak”) a polgármester láthatóan menekül a szemközti ajtó felé. Martinnak gyorsan leesik, ki ez a fehér öltönyös pukkancs, rögtön kérdezni is kezd, de Mészáros az első szavak után gyorsan eltűnik egy másik ajtó mögött, csak a „hogy képzelik” meg a „magánterület, tessék kimenni” emléke marad utána.

Martinnak nagyon tetszik a jelenet, az autóban többször is el kell ismételnem, mit mondott nekünk Felcsút ura – az angol leginkább azon van elakadva, hogy a polgármester éppúgy retteg nyilatkozni, mint ahogy tőle félnek a nem nyilatkozó helyiek. Már kifelé tartunk, amikor jön szembe a body guard.

Ahogy Mészáros alapvetően egy disszidens tsz-elnökre emlékeztet a korai nyolcvanas évekből, a testőrsége is hibátlanul hozza a hanyatló kádári évek mondén hangulatát: sötétbarna öltönyhöz téglavörös ing, bordó nyakkendővel és a megfelelő frizurával. Kint az udvaron már ott parkol a polgármester Mercedese, mögötte a 7-es BMW, amelyik mostanában kísérgetni szokta – a váratlan találkát feltehetőleg annak köszönhetjük, hogy a miniszterelnöki barát közvetlenül utánunk érkezett.

Végre találunk egy felcsútit, aki nem szalad el a kérdés elől, fiatal nő igazít útba minket a Mészáros előtti korszak utolsó polgármesteréhez. A hatvanas éveiben járó férfi egy meglehetősen rossz állapotú házból jön elő – látszik, hogy ő nem részesül a falu szerencsésebbjeit tápláló forrásból.

Martin ismeri a történetet, ahogy az egyik első személyre szabott jogszabállyal Varga Györgyöt kizeccölték a polgármesteri székből még 2010-ben, hogy Mészárosnak csináljanak helyet. Az viszont új neki, hogy a férfi ezután évekig nem talált munkát a környéken, nehezen fogja föl, hogy senki nem merte alkalmazni Vargát, láthatólag most ért meg valamit a rezsim pszichológiájából. Az ex-polgármester búcsúzóul megveregeti Martin vállát: „Na, azért ti is megkaptátok a brexittel.”

Az angolban akkor inognak meg az ítélőerő alapjai, amikor nem sokkal később a Puskin utcában összefutunk a Kétfarkú Kutyapárt delegációjával, akik épp a Felcsútra megígért űrkikötő számára keresnek megfelelő telket.

„Szóba jöhet hosszú távú bérlet is” – mondja a New Statesman kiküldött riporterének Kovács pártelnök, miközben ügyesen kerülget minket a járda nélküli utcán egy Akadémia-matricás Volkswagen. A faluban vagy kéttucat ilyen Puskás Akadémia – Procar Kft. matricás autót látunk, a szinte minden utcában felbukkanó egyen-Volkswagen sztenderd vizuális eleme az új-Felcsút látványának.

Megyünk vissza Pestre, Martin a jegyzeteit rendezgeti, még meg kell tanítanom neki a „Tessék kimenni” helyes kiejtését, gondolom ez lesz a szuvenír, amit hazavisz, öt éve nem járt nálunk – hallom, ahogy firkálgatás közben dünnyögi maga elé: „Communism is back”.

Becker András