Bezárás
kormánypropaganda

Az ellenzéki pártok sikertelenségén nem lehet lemérni a független sajtó teljesítményét: még egyszer a sajtó és a vidék kapcsolatáról

A független sajtó tényleg rengeteget tesz azért, hogy a vidék problémái eljussanak az olvasókhoz, de ez még nem elég ahhoz, hogy tényleg értsük is, mi történik a fővároson kívül, vagy épp ahhoz, hogy a vidéki olvasókhoz eljuttassuk a legfontosabb országos problémákat. B. Simon Krisztián válasza Bátorfy Attilának.

Bátorfy Attila áprilisi írása rávilágít a jelenlegi magyar újságírás pár komoly problémájára, helyretesz bizonyos tévhiteket, és fontos válaszokat kínál egy sor olyan kérdésre, amelyek a szabad híráramlás híveit foglalkoztatják. Ám a kérdéskörnek sok másik aspektusa is van, melyeket figyelmen kívül hagy a szerző – ezek közül próbálok meg néhányat megvilágítani. A szerző talán maga is elismeri, hogy sok minden, amit ír, nem több mint spekuláció – számos kérdésben ugyanis egyszerűen nem áll rendelkezésünkre megbízható adat, és ennek megfelelően az én válaszom is leginkább spekulációkra alapul. Ennek ellenére fontosnak tartom, hogy megosszam meglátásaimat, hátha alapját tudja képezni a jövőben egy kiterjedtebb elemzésnek vagy egy komolyabb kutatásnak.

Rögtön a közepébe vágnék, és a „sajt és a kukacok” érvet támadnám meg (miszerint a vidéki olvasókhoz eljut a korrupciós esetek híre), hiszen ez az a kulcspont, ahol szerintem Bátorfy félreérti a helyzetet. A szerző ugyanis azt írja, hogy ha Menocchióhoz, a 16. századi molnárhoz is eljutott a reformáció híre, akkor öt évszázaddal később, a mostani technológia mellett simán el kell jutnia a kormányközeli korrupciós esetek hírének is a magyar vidékre – ami persze részben igaz lehet. Viszont figyelmen kívül hagyja, hogy Carlo Ginzburg mikrotörténeti könyvében kifejti azt is, miképpen értette félre a molnár az általa olvasott szövegeket, és eszkábált magának egy zavaros világképet, amelyben a világ teremtését az állni hagyott sajt és a benne megjelenő kukacok példázatával próbálja magyarázni.

Az írott szöveg ugyanis önmagában még nem tud csodát tenni. Részben Budapesten élő újságírókként nekünk egyértelmű lehet egy-egy nagyobb nyilvánosságot kapott oknyomozó riport tartalma, hiszen hivatásunk miatt folyamatosan olvasnunk kell a sajtót, barátaink is jórészt a sajtóban forgó témákról beszélnek, és könnyen előfordul, hogy pár korsó sör mellett elbeszélgetünk pár órát Rogán Antal egyre növekvő lakásáról vagy Mészáros jachtjáról. De a miénk egy speciális eset – mondhatni, a mi helyzetünk a budapesti médiabuborék átkos vagy áldásos hatásából fakad. Miközben sok vidéki településen nincsen már se közösségi ház, se kocsma, így az ott lakóknak esélyük sincsen megbeszélni, mit is lopott el legutóbb a miniszterelnök jóbarátja.

A zavarkeltők bűvkörében

Akik nem foglalkoznak aktívan a közélettel – vagy még inkább, akiknek nem adatott meg az a luxus, hogy főállásban a közélettel foglalkozzanak –, könnyen Menocchióhoz hasonló helyzetbe kerülhetnek, és félreértelmezhetik a hallottakat, olvasottakat. Szubjektív benyomásaim alapján például több – fővárosi, csak hogy kifogjam a szelet a kormányzati sajtó vitorlájából – barátomról és ismerősömről elmondhatom, hogy értetlenül áll egyes politikai botrányok előtt. Nehéz megérteni Kósa Lajos és az 1300 milliárd forint problematikáját (miért baj, hogy segít egy örökösnek kezelni a pénzeit?) vagy épp azt, hogy miért probléma, hogy Semjén Zsolt helikopterrel vadászik, ha megteheti. Amikor ugyanis az információ terjed, könnyen elsikkad, hogy nem tudjuk, honnan érkeztek Kósa milliárdjai, amelyekből édesanyjának is csepegtetett valamennyit sikerdíjként, vagy hogy Semjén vadászatait az a Farkas József fizette, aki cserébe többszáz milliós közbeszerzésekből gazdagodhatott.

Sok esetben az állami vagy baráti propagandagépezet is rásegít arra, hogy félreértsük, ami történik: Semjén helikopterezése után például a Blikk kezdte bizonygatni, hogy valójában senki nem tudja, mennyibe is kerülhetett a miniszterelnökhelyettes vadászata, sőt sok esetben már fillérekért el lehet jutni egy ilyen kiruccanásra, ha pedig valakinek Semjénhez hasonlóan még rokonaink is élnek Skandináviában, akiket amúgy is meglátogatna, akkor össze is kötheti a kellemest a hasznossal. A Ripost pedig kiteregette, hogy Matolcsy György jegybankelnök elhagyta feleségét egy fiatalabb nő miatt, hogy ezzel élét vegye a Népszabadság oknyomozó cikkének, amely hírét adta, hogy a jegybankelnök jóval a képesítése által indokolt összeg felett alkalmazza új élettársát. (Persze tévhitek a „másik oldalon” is léteznek, egyszer a nálam járó vízvezetékszerelő mondta, mennyire felháborítja, hogy Orbán Viktor még repülőteret is épít magának Felcsúton – holott az első hírek után hamar tisztázódott, hogy a műrepülő-világbajnok Bessenyei Péter felszállópályáját hagyta jóvá a Közlekedési Hatóság Légügyi Hivatala, nem pedig a miniszterelnök magánrepterét.)

Ez a probléma egyáltalán nem arról szól, hogy ki mennyire budapesti vagy ki mennyire művelt. Vagy legalábbis csak áttételesen – amennyiben feltesszük, hogy a nagypolitikával hivatásszerűen foglalkozni vágyók a nagyvárosban kívánnak boldogulni. Peter Pomerantsev orosz propagandáról szóló könyve már címével elég szépen leírja, milyen hatással lehet az államilag szponzorált propaganda az átlagos hírfogyasztásra. A „Semmi nem igaz, de minden lehetséges” cím ugyanis arra utal, hogy a mai autoriter rezsimek már nem a hazug üzeneteik igazságáról szeretnék meggyőzni a nagyérdeműt. Helyette az a céljuk, hogy minden információban kételkedjünk, ami elénk kerül – függetlenül attól, hogy most arról van-e szó, hogy Soros meg akarta ölni az anyját, „Meghalt Hadházy Ákos áldozata” vagy Mészáros Lőrinc a mi pénzünkön lassan felvásárolja az egész Balatont (és függetlenül attól is, hogy a szerző fel tud-e mutatni egy komolyabb információgyűjtő tevékenységet – amely a független sajtóban, annak minden problémája ellenére, még mindig alapvető elvárás).

Az oknyomozások, valamint ál- és félinformációk kölcsönhatásának megértéséhez azonban komolyabb kutatásokat kellene folytatni (a Mértéknek persze már eddig is volt pár rendkívül fontos kutatása), amelyben nem csak azt vizsgáljuk meg, az ország egyes pontjain miről értesülnek a potenciális hírfogyasztók, hanem arról is, miképpen értelmezték a fontosabb híreket. Ha az derül ki, hogy a hírek igenis torzulnak, mire a fogyasztóhoz eljutnak, abból a független sajtó képviselői annyi konzekvenciát mindenképpen levonhatnak, hogy meg kell próbálniuk az eddigieknél közérthetőbben és egyértelműbben megfogalmazniuk a legfontosabb állításaikat.

A szándék megvan

Igaz az is – ahogy Bátorfy Attila is megírta –, hogy a még létező független szerkesztőségek, a lehetőségeikhez mérten, rengeteg energiát fektetnek a vidék problémáinak feltárására, de ezek a lehetőségek végesek. A kormányzati befolyástól mentes médiumok jellemzően kicsik, és csak a kiemelt kérdésekkel tudnak foglalkozni, sokszor kénytelenek biztosra menni, és olyan témákra fektetni a hangsúlyt, amelyekből bizonyosan készülhet cikk, ezzel pedig rengeteg téma elsikkad.

Ráadásul Budapesten, a helyszín közelsége miatt, egy marginális útlezárásról is hírt tudnak adni, miközben vidéken csak az igazán fajsúlyos kérdésekkel tud a független sajtó foglalkozni, hiszen pár kisebb szerkesztőségen kívül (Nyugat.hu, Szabad Pécs, Veszprémkukac, vagy épp a Magyar Narancs Kis-Magyarország rovatának szerzői) a legtöbben Budapestről dolgoznak, és szerkesztőségeiknek ki kell gazdálkodniuk az utazási költségeiket – így csak azokban az esetekben jutnak el vidékre, ha igazán nagyszabású problémákkal, arcpirító tolvajlásokkal kell foglalkozniuk.

Úgy pedig nehéz fenntartani a vidéki olvasók érdeklődését, ha csak néha-néha kerülnek a hírekbe, hisz a vidéket szolgáló lapokat mind felvásárolta a miniszterelnök baráti köre, amely minden erejével azon van, hogy azt mutassa be, a magyar kormány tökéletesen végzi a dolgát – azt meg csak nem várhatjuk, hogy minden vidéki olvasó Google alertet állítson be, hátha valamikor az ő problémái is napirendre kerülnek.

Erre a problémára nehéz jelen pillanatban megoldást találni, de vannak próbálkozások: a Szabad Pécs például egy vidéki laphálózat felállításán dolgozik éppen az effajta problémák áthidalására, és felteszem, hogy a fővárosi szerkesztőségek is törik a fejüket, hogy miképpen lehet kiaknázni a kormányzati terjeszkedés miatt parkolópályára állított, sok esetben rendkívül tehetséges és tájékozott vidéki riporterekben rejlő lehetőséget, de mindez nem történhet meg egyik napról a másikra. A mostani nehéz éveket az újságírói hiánygazdálkodás jellemzi, és amikor arról szólnak a hírek, hogy a kormányzat kinézte már magának az RTL-Klubot és az Indexet is, nehéz abban bizakodni, hogy több erőforrás áll majd a független sajtó rendelkezésére, amelynek segítségével hiánytalanul számolhat be mindazokról a kérdésekről, amelyek a (potenciális) olvasóik számára fontosak.

Kire húzzuk az x-et?

Végezetül pedig az ellenzéki pártok sikertelenségén nem lehet lemérni a független sajtó teljesítményét. A választók ugyanis nem a 444-re, nem az Átlátszóra, nem a Magyar Narancsra, de nem is a Mérce.hu-ra húzzák be az x-et, hanem politikai pártokra. Hogyha ezek képtelenek olyan alternatívát nyújtani az állampolgároknak, amely megszólítja őket, az részben a kormányzat demokrácia-pusztító intézkedéseire, részben pedig az ellenzék tehetetlenségére vezethető vissza. Ha tényleg vannak olyan választók, akik „egyszerűen semmittudók”, azaz nem érdekli őket, miről is kellene szavazniuk, azokat a politikai pártoknak kell meggyőzniük. Mégse várhatjuk, hogy az Átlátszó újságírógárdája minden háztartásba bekopogjon, és megpróbálja az állampolgárok szájába rágni, mit oknyomozott az elmúlt héten. Másrészt lehetnek nagy számmal olyan emberek is, akik ellenzik a Fidesz korrupcióját és demokráciapusztító tevékenységét, de profitálnak a nagycsaládosokat és a közép vagy a felső osztályokat célzó politikájukból, nem is beszélve azokról, akik keresztény-konzervatívként a Fideszben látják az egyetlen őket megszólító pártot, a cuki-szélsőjobbos Jobbik és a tengernyi baloldali vagy liberális párt ellenében. Számukra is a pártoknak kell valamiféle alternatívát nyújtaniuk.

Ezzel a problémával viszont a sajtó csak annyiban foglalkozhat, amennyiben felhívja a figyelmet a létező problémákra, valamint kritikusan kifaggatja a politikusokat, mégis miképpen akarnak ezekre megoldást nyújtani. Mivel a kormánypárt kivonta magát a demokratikus diskurzusból, a kormánytól független sajtónak szinte csak az ellenzéki politikusokat van esélye érdemben szóra bírni.

Ha konklúziót kellene vonnom, akkor az alábbiakat mondanám: az erőforrások hiánya miatt a magyar sajtó képviselői se nem értik eléggé a vidéket, se nem jutnak el (valószínűleg) a megfelelő módon vagy mértékben a vidéki közönséghez (de velük együtt a nagyvárosok lakosságának jórészét sem sikerül megszólítanunk). Ahhoz pedig, hogy ez a helyzet javuljon, egyrészt komolyabb felmérésekre lenne szükségünk, amelyek megértetik velünk, hogyan jutnak el a hírek országszerte a potenciális hírfogyasztókhoz. Emellett a független sajtónak is folytatnia kell azt a munkát, amellyel tudatosítja olvasóiban, hogy hozzájárulásuk nélkül nem lesz képes arra, hogy megfelelő mértékben tájékoztassa őket. A helyzet nem reménytelen, ha azt vesszük alapul, hogy már most több ezren támogatnak olyan szerkesztőségeket, mint a Direkt36, a Mérce vagy az Átlátszó. De a jelen kihívások mellett még sok a tennivaló, amíg eljutunk a tájékozott – vagy legalábbis megfelelően tájékoztatott – nyilvánosságig.

B. Simon Krisztián

A szerző a berlini Freie Universität doktori hallgatója és az ELTE kommunikáció tanszékének vendégoktatója. Írásai többnyire a Magyar Narancsban jelennek meg.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom