Bezárás
kormánypropaganda

Hogyan mondjuk el médiaszakos hallgatóinknak politizálás nélkül, hogy a kormánypárti média a kommunista modellre hasonlít?

Az Orbán-kormányok médiarendszerének leírására és megragadására is számos fogalom született eddig, részben a politikatudomány fogalomkészletéből kölcsönözve, részben önálló invenciók bevezetésével. Így például az első Orbán-kormány (1998-2002) médiapolitikájából adódó átrendezési kísérletet nevezték már berlusconizációnak, a 2010 óta alakulóban lévő rendszert pedig illiberális, irányított, lekötelezett és hűbéres médiarendszernek is. Sajnos nem a tudomány tehet arról, hogy a kormány azzá tette a magyar médiát, amivé.

Régen minden jobb volt – ajándékozz karácsonyra 2019-es Átlátszó-előfizetést!

Előzmények

1. A Századvég stratégiai igazgatója, továbbá a 888.hu kormánypárti sajtótermék főszerkesztője, G. Fodor Gábor a Facebookon, majd az Origónak írt publicisztikájában is azt követelte, hogy az egyetemen a tanárok ne politizáljanak, ami alatt azt értette, hogy az egyetemen a tanárok ne bírálják a kormányt (az ellenzéket esetleg lehet?) mert nem az a feladatuk. Az ő feladatuk a tudás átadása, pont. A bírálat abból indult ki, hogy az ELTE médiaszakának hallgatója a 888.hu-ra írt egy véleményt, amelyben kifejtette, hogy a tanszék vezetője, Hammer Ferenc az egyik órán csúnyákat mondott a kormányról és ráköhögte hallgatótársaira a balliberalizmust. A 888.hu arra buzdította eztán az egyetemistákat, hogy ha azt tapasztalják a saját egyetemeiken, hogy a tanárok, oktatók politizálnak az órákon (értsd ismét: csúnyát mondanak a kormány politikájáról, balliberálisok merészelnek lenni, stb.), úgy nyomják fel őket akár anonim módon is a lapnál.

2. A múlt héten jelentették be, hogy a kormánypárti média nagy részét egyetlen kézbe összpontosítják, így a megalakuló Közép-Európai Sajtó- és Média Alapítvány (KESMA) összesen közel 480 médiacímet fog kiadni, köztük a 888.hu-t is. Tegnap pedig a miniszterelnök kézjegyével ellátott rendeletben ezt az egészet „nemzetstratégiai” jelentőségűvé minősítette, így sem a Gazdasági Versenyhivatal, sem pedig a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság nem vizsgálhatja, hogy egy ekkora médiacég létrejötte sérti-e a versenyt, egyes részpiacokon monopolhelyzetbe kerül-e, stb. Azt tudjuk elképzelni, hogy a GVH előre jelezte, hogy erre már nem tudják ráütni, hogy oké, és talán a médiahatóság is megüzente, hogy van egy médiatörvény, amelynek tulajdonra vonatkozó korlátozásait nem lehet a végtelenségig a kormány érdekei szerint félremagyarázni. Szóval ez volt az a határ, amire már ők is nemet mondhattak, így születhetett meg az ötlet, hogy akkor kivonják a törvényi felügyelet alól az egészet.

Mit mond a magyar médiáról a médiatudomány?

Ahogy a politikatudomány is megkísérli rendszerezni és kategorizálni a különféle politikai berendezkedéseket, rezsimeket, úgy a médiatudomány egyik ága, a médiarendszer-elmélet is így tesz a különféle médiapolitikákkal. Számba veszi az egyes országokra, régiókra jellemző sajátosságokat, majd a közös jellemzőkkel rendelkezőket elnevezi valahogy.

Az egyik első, és máig a legtöbbet idézett médiarendszer-elmélet Fred Siebert, Theodor Peterson és Wilbur Schramm szerzőhármas először 1956-ban megjelent The Four Theories of Press könyve volt. A történeti áttekintést adó tanulmányukban részben a második világégéshez vezető utat is elemezve alapvetően négy típusú sajtórendszert (akkor még sajtórendszerről beszéltek) különböztettek meg. Az autoritert, a libertáriust, a társadalmifelelősségvállalót és a szovjet/kommunista-típusút. Ennek a négy típusnak egy táblázatba összefoglalva ezek a jellemzői:

Természetesen nagyon kevés ország van, illetve volt, ahol ezek a típusok vegytisztán és kizárólagosan jelentkeznek, és vannak olyan médiarendszerek, ahol ezek a típusok egymás mellett élnek-éldegélnek, legalábbis megpróbálnak.

Ezek a kategóriák a magyar médiatérben egyelőre együttesen érvényesülnek, de a polarizálódott, tekintélyelvű társadalmakban mindinkább a két középső kategória, tehát a libertárius és a társadalmi felelősségvállaló modell kárára erősödnek meg a tekintélyelvű és a szovjet-kommunista modell jellemzői. A magyar média egésze egyre inkább a kormány és a miniszterelnök kegyétől függ (szabályozás, állami szubvenciók, állami hirdetések, gazdasági ellehetetlenítés), egyre kevesebb tere van a kormány politikáját bíráló, kritizáló újságírásnak, az egyre kevesebb emberhez jut el, médiában pedig olyan eszközök terjednek el ismét, mint a megfigyelés, besúgás, továbbá jellemzővé vált az újságírásra, mint a hatalom öklére tekinteni. Nézőpont kérdése továbbá, hogy a kormánypárti médiára, különösen a most megalakult Közép-Európai Sajtó- és Média Alapítványra magántulajdonként tekintünk-e a továbbiakban, hiszen nem pusztán a rendeletben megfogalmazott “nemzetstratégiai jelentőség” jogosítvány, hanem létrejöttét részben az állam finanszírozta, fenntartásukat pedig jelentős részből közpénzből oldják meg.

Az összehasonlító médiarendszer-elméletek másik nagy klasszikusa Daniel C. Hallin és Paolo Mancini 2004-es Comparing Media Systems monumentális könyve (magyarul Médiarendszerek címen jelent meg 2008-ban), amelyben a nyugati és dél-európai demokráciák médiarendszerét különböző változók, mint például a sajtópiac struktúrája, az újságírás professzionalizmusa, a politikai környezet és az állami szerepvállalás mértéke szerint vizsgálták.

Mivel Hallin és Mancini akkor nem foglalkoztak a közép-kelet-európai posztszocialista országokkal, a szerzők nyomán a régió médiakutatói igyekeztek ezt a hiányosságot pótolni, és valamiféle kevert, nyugat és kelet határán lévő, átmeneti, harmadik utas médiarendszert állapítottak meg a régió fejlődésében (lásd például: Dobek-Ostrowska, Glowacki, Jakubowicz and Sükösd eds. Comparative Media Systems. European and Global Perspective2010, Dobek-Ostrowska and Glowacki Democracy and Media in Central and Eastern Europe 25 Years On 2015; Jakubowicz and Sükösd Finding the Right Place on the Map. Central and Eastern European Media in a Global Perspective 2008; Mihejl and Downey Central and Eastern European Media in Comparative Perspective: Politics, Economy and Culture eds. 2012; Bajomi-Lázár Media in Third-Wave Democracies: Southern and Central/Eastern Europe in a Comparative Perspective ed. 2017).

Ezek a retrospektív elemzések utólag több különbözőségre is rámutattak a régión belül. Például Dobek-Ostrowa és Glowacki csoportosítása (2015) szerint Magyarország az átpolitizált médiarendszerű országok közé tartozik Horvátországgal, Romániával, Szerbiával és Bulgáriával együtt. A csoport közös jellemzője a gyenge és labilis demokrácia, a folyamatosan romló teljesítmény a sajtószabadság-rangsorokban, a kereskedelmi szektor vegyes külföldi és hazai tulajdona, a pártos közéleti sajtó és hírmédia pártpolitikai beágyazódottsága, a tulajdonosok kötődése és kitettsége a politikai pártoknak, valamint a külföldi tulajdonosok távolságtartása a közéleti és politikai tartalmaktól. Ugyanakkor a magyar média részben már akkor számos közös jellemzőt mutatott a szerzők által a tekintélyelvű csoportba sorolt Oroszországgal és Fehéroroszországgal is, mint például a centralizált politikai hatalom, a verseny látszólagossága, a viszonylag még független online média egyre szűkülő tere, az újságírók de facto politikai aktorként való átértelmezése és beállítása.

Az Orbán-kormányok médiarendszerének leírására és megragadására is számos fogalom született eddig, részben a politikatudomány fogalomkészletéből kölcsönözve, részben önálló invenciók bevezetésével. Így például az első Orbán-kormány (1998-2002) médiapolitikájából adódó átrendezési kísérletet nevezték már berlusconizációnak, a 2010 óta alakulóban lévő rendszert pedig illiberális, irányított, lekötelezett és hűbéres médiarendszernek is.

Nyilvánvalóan az Orbán-kormányok intézkedéseinek dinamikája és célja szerint ezek változ(hat)nak, de azért elég sokmindent meg tudunk állapítani a jelenlegi helyzetről. A magyar médiarendszer jelenleg még mindig vegyes és többszereplős, ám az erős és fokozódó állami, kormányzati beavatkozás, a kormánypárti médiának kedvező partikuláris médiapolitika (vö: Bajomi-Lázár), az állam adminisztratív és anyagi erőforrásainak önkényes, a kormánypárti médiának kedvező kisajátítása (állami hirdetések, állami banki kölcsönök, lebegő szabályozás), a kritikus média újságírói és tulajdonosai ellen indított szovjet-típusú kompromat-kampányok, egyes független vagy kritikus újságírók megfigyelése, és legújabban a kormánypárti média törvényen felül (kívül?) helyezése nagyjából egy irányba mutatnak.

Mindennek természetesen jelentős hatása van az újságírói normák, etikai szabályok átalakulására is. A kormánypárti újságírók tevékenységének leírásához érdemes hozzájuk is fordulni, hiszen öndefinícióik és apológiáik szerint ők maguk politikát csinálnak, harcosok, akik a ravaszon tartják az ujjukat és ha kell, késlekedés nélkül lőnek. Állításaik szerint nincs olyan, hogy független, érdek nélküli újságírás, minden újságíró politikai érdekeket szolgál, az önkritika, az önreflexió és a kormánykritika a gyengeség jele, az ideológiák és politikák háborújában pedig minden eszköz megengedett. A kormánypárti újságírók szövegeit elemezve arra tudunk jutni, hogy állandó a háborús, agresszív retorika, a moralizálás megvetése, a tény- és tudományellenesség, a nőellenesség, a férfiasság heroizálása, a feltétel nélküli kormányhűség, a cinizmus, a nacionalizmus, etnocentrizmus és az alig burkolt rasszizmus. Ezeknek egy részét saját magukról büszkén állítják.

Eszközeik között megtaláljuk a központosított, kampányszerű tartalomelőállítást, a kompromat-kampányokat, stigmatizációt, listázást, az államvédelmi szolgálatokkal való szoros és félillegális együttműködést, a hírek, képek meghamisítását, az önkényes definíciókat, a cikkek utólagos, jelöletlen átírását, új szakértők feltalálását. Szintén ezeknek egy részét saját magukról büszkén állítják.

Ez nem azt jelenti, hogy ezek egy része kizárólag a kormánypárti médiára lenne jellemző. Ha azonban valaki kinyit egy újságíráselméleti könyvet, vagy elolvas egy újságírói szerepekről, öndefiníviókról szóló kutatást (lásd például Bill Kovach és Tim Rosenstiel The Elements of Journalism. 2001, Thomas Hanitzch Professional Identity and Roles of Journalists. 2017), elég jól képbe kerülhet arról, hogy a kormánypárti újságírók valójában nem újságírást csinálnak, hanem valami mást.

A magyar média az egyetemi közegben

Az egyetemi médiaszakok természetesen médiatudománnyal is foglalkoznak. A fentebb leírt jelenségek most történnek velünk, ebben az országban történnek velünk, és a történéseket tudományos módszerekkel lehet vizsgálni. Aligha lehet úgy tenni, mintha nem történne semmi körülöttünk, ahogy a tudományoknak, úgy a médiatudománynak is reagálnia kell, illetve érdemes ezekre a folyamatokra. Nyilván sok minden majd évek, talán évtizedek során fog igazán kontúrt kapni, viszont a médiatudománynak már jelenleg is vannak válaszai a jelenre (és sokmindenre meg nincsenek válaszai).

Öt évvel ezelőtt(!) már volt egy apróbb hullám az ELTE médiaszakán tanított tudomány ellen, akkor az egyik szerző azon szomorkodott, hogy a tomboló balliberalizmus mellett az ELTE médiaszakán nem lehet keresztény, családcentrikus, konzervatív és nemzeti kultúra- és médiaelméletekről tanulni. Ahogy akkor is, most is csak azt lehet mondani, hogy nincs olyan, hogy keresztény szempontú, családszempontú, vagy nemzeti szempontú médiatudomány. Jelenségek vannak, amelyeket különféle módszertanokkal lehet vizsgálni, és az eredményeket különféle szempontok szerint értelmezni.

A médiatudomány, nem csak és nem főként a hazai, hanem a nemzetközi, elég jól el tudja helyezni a jelenlegi magyar médiarendszert. Lehet azt mondani, hogy a világ médiakutatói egységesen szövetkeztek például az Orbán-kormány ellen. Ezt állítja Putyin, Erdogan és sok más jómadár is, ha kijön egy újabb kutatás, elemzés (lásd a lefrisebbet, a Media Pluralism Monitor 2017-et), összehasonlító elmélet vagy sajtószabadság-rangsor. Lehet ezt csinálni, de a tudomány ezzel nem tud foglalkozni. Adatokkal, jelenségekkel tud, és nem lehet tekintettel az autoriter vezetők és rajongóik érzékenységére.

Azt is lehet állítani, hogy csupán balliberális kutatók jutnak hasonló következtetésre. Ezt állítani tudatlanság. Nagyon sok konzervatív és keresztény kutató jut ugyanarra, vagy hasonló a következtetésre a magyar médiarendszert illetően, mint mondjuk baloldaliak vagy liberálisok. Emellett pedig hatalmasakat tudnak vitatkozni az állami beavatkozás ideális/optimális mértékéről, a médiaszabályozás kérdéseiről, a tulajdonosi koncentráció korlátainak százalékairól, gyerekvédelemről, médiahatás-elméletekről. A magyar médiarendszerről azonban mintha mégis konszenzus lenne.

Azt is lehetne mondani továbbá, hogy ezek a megállapítások csupán egy sajátos balliberális ideológiai szemszögből érvényesek, de ezt ne tekintsük az egyetlen lehetséges mintának. A minta azonban nem önkényes, a minta az alapvető emberi jogokból vezethető le és az eredményeket ahhoz méri, hogy ezek az alapvető emberi jogok hogyan és milyen mértékben érvényesülhetnek. Az érvényesülésnek vannak garanciái, mint például a sokszínű médiapiac, a verseny, a tulajdonosi összefonódások korlátozása, hogy a törvényhozó (kormány) és végrehajtó és felügyeleti (esetünkben az NMHH) hatalom szigorú különválasztása. Tudjuk, milyen, amikor ezek nincsenek meg. Elég sok történeti tapasztalatunk van arról, hogy mihez vezethet egy monolit, monopolisztikus, egy vezető akaratának teljes mértékben kiszolgáltatott és/vagy kritikátlan médiatér. Milliónyi áldozata volt és van jelenleg is világszerte.

Sajnálatos, ha akár G. Fodor Gábor, akár a médiaszak hallgatója, akár más azt gondolja, hogy az egyetemi közegben nem szabad tudományról, vagyis médiarendszer-elméletekről, újságíráselméletről, médiapolitikáról, médiajogról, médiahatás-elméletekről egy szót sem szólni. Siebert, Peterson és Schramm könyve 1956-ban jelent meg. Ha van idejük, az évszám szellemében olvassák el. Hátha magukra ismernek benne.

A magam részéről továbbra is fogok ezekről a kérdésekről beszélgetni az egyetemi hallgatókkal.

Bátorfy Attila

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nincs kitömve állami hirdetésekkel, és nem akarjuk a Fidesznek ajándékozni nemzetstratégiai érdekből. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom