Bezárás
rendszerváltás

Kőszeg Ferenc: Egy elkallódott és megkerült történelmi dokumentum  

Pártunk és kormányunk másfél évig tartó ünnepség-sorozattal emlékezik meg a rendszerváltás (rendszerváltozás, rendszerváltoztatás) harmincadik évfordulójáról. Gondosan ügyel azonban arra, hogy megemlékezések szervezői és szereplői között ne legyenek olyanok, akiket a Kádár-rendszer „ellenzéki-ellenséges elemeknek” minősített, akiket megfosztott az állásuktól, útlevelüktől, akiknek az otthonát felforgatta, átkutatta, akiket az utcán zaklatott. Nemrégiben a kezembe akadt a rendszerváltás egy dokumentuma, amelyet majdnem harminc éve elveszettnek hittem. A harmincadik évforduló talán elégséges indok arra, hogy elbeszéljem a történetét.

állítsuk meg a kormánypárti médiafoglalást

Nálunk nincsenek állami hirdetések. Nem is lesznek. Nem is akarjuk, hogy legyenek. Rád viszont nagyon számítunk!
Támogatom az Átlátszót

Ha a régi papírjaim között keresek egy írást, rendszerint nem találom meg. De néha rábukkanok valamire, amiről azt hittem, rég elveszett. Így találtam rá egy kézzel írott lapra, amely utoljára harminc éve volt a kezemben.

„Közös örökség…”

Minden történetet a kezdete előtt kell elkezdeni. Ez a történet 1986-ban kezdődött, illetve még korábban, 1981-be, vagy inkább 1979-ben. 1986-ban Amerikában voltunk Szilágy Sándorral (Sacival), Tamás Gáspár Miklóssal együtt. Öt évvel korábban, 1981-ben Eörsi János lakásán rendeztünk egy megemlékezést 1956 huszonötödik évfordulója alkalmából. A következő napokban mintegy harminc résztvevőt vittek be a Tolnai Lajos utcai rendőrségre. Azt gondoltuk, a szervezők, mindenekelőtt Krassó György ellen készülnek eljárást indítani. Erre azonban nem került sor.

A harmincadik évforduló közeledtével Saci vetette fel, kellene egy esemény, amelynek nagyobb a visszhangja, mint az öt évvel korábbi megemlékezésnek volt. Ebből a töprengésből született meg az ötlet, adjunk ki egy nyilatkozatot, amelyben magyar, csehszlovákiai és lengyel ellenzékiek kijelentjük, hogy a magyar forradalmat Közép-Kelet-Európa demokratikus mozgalmai közös hagyományuknak tekintik. A szöveget Tamás Gáspár Miklós fogalmazta meg, a Londonban élő cseh emigráns, később a Cseh Köztársaság külügyminisztere, Jan Kavan pedig vállalta, hogy megszerzi a huszonöt – huszonöt csehszlovákiai és lengyel aláírást. Az évforduló közeledett, az aláírások azonban nem érkeztek meg.  A levelezést, a telefonokat szigorúan ellenőrizték. Nekem még nem vonták be az útlevelem, elhatároztam, hogy elmegyek Prágába és Varsóba, összeszedem az aláírásokat. A tervezett útról ketten tudtak, telefonon senkivel sem beszéltem róla. Prágában, ahol korábban nem voltak kapcsolataim, barátian fogadtak, hiszen 1979-ben Budapesten kétszázötvenen tiltakoztak Havel és társai börtönbüntetése ellen.    Megismerkedtem a Charta 77 több aláírójával, megvitattuk, és kisebb módosításokkal elfogadták a közös nyilatkozat szövegét. Amikor hazaértem, néhány nap múlva elkobozták az útlevelem, és 1991-ig kizártak a külföldi utazásból. Közben azonban inogni kezdett a rendszer, 1988 őszén visszakaptam az útlevelet.

Útban a Vencel térre

Tudható volt, hogy 1989. augusztus 21-én, a Csehszlovákia elleni intervenció huszonegyedik évfordulóján, minden eddiginél nagyobb tüntetés készül Prágában. Sokan indultak Magyarországról is, ki vonaton, ki kocsin, hogy idejében ott legyenek a Vencel téren. A magyar állambiztonsági szervezet azonban testvéri segítséget nyújtott az StB-nek: a csehszlovákiai határőrök sorra feltartóztatták és visszafordították a nem kívánatos személyeket. Én Lovas Zoltán jóvoltából a Magyar Hírlap kocsiján utaztam a rendszerváltást filmező Fekete Doboz operatőrével együtt. A Magyar Hírlap hivatalosan a kormány napilapja volt, amikor a gépkocsivezető bemutatta a papírjait, a határőrök udvariasan tovább engedték, az utasokat már nem is vizsgálták. Ki gondolta volna, hogy a rontás a kormánylap munkatársai közé is befurakodott? Már Prágában jártunk, amikor kis híján mégis bekövetkezett a baj. Az igazoltató rendőr, ki tudja miért, gyanúsnak talált, pedig csendben ültem a hátsó ülésen, és felszólított, hogy szálljak ki a kocsiból.  Ismét a zseniális gépkocsivezető oldott meg a helyzetet. Valamilyen keveréknyelven megkérdezte a rendőrt, hogy lehet eljutni X faluba, mert neki ott lakik a barátnője. Ez jobban érdekelte a rendőrt, mint az én igazoltatásom, kollegiálisan kikérdezte a sofőrt a barátnőjéről, azután tovább engedett mindannyiunkat, elégedetten, mint aki új barátra tett szert. Prágában aztán nekem volt rá módom, hogy segítsek útitársaimnak. Egy prágai házaspár, akik kapcsolatban álltak a magyarországi ellenzékkel, éppen Pesten tartózkodott. Hallván, hogy Prágába készülünk, odaadták a lakásuk kulcsát. E szívesség következményei nem voltak felhőtlenek. De haladjunk sorjában.

Éppen csak lepakoltunk a kölcsönlakásban, máris indultunk a Vencel tér felé. Barátaink jó messze laktak a városközponttól, de tömegközlekedéssel mentünk, hogy elkerüljük az igazoltatásokat. A gépkocsivezető nem tartott velünk, elvitte a kocsit is. Lehet, hogy tényleg volt egy barátnője valahol a környéken. Félő volt, hogy a tömegben elveszítjük egymást. Megbeszéltük, hogy este tízkor találkozunk a lakásnál. A kulcs nálam maradt.

Vencel tér, 1989. augusztus 21.

A hatalmas Vencel téren sűrű sorokban álltak az emberek, erről persze azóta rengeteg képet látott mindenki. De rengetegen voltak a rendőrök is, és talán még többen a rendőröknél is agresszívabban viselkedő milicisták, azaz a munkásőrök. Deutsch Tamás kimagaslott a tömegből, ráadásul egy cseh és magyar nyelvű plakátot tartott a kezében: Magyarország bocsánatot kér Csehszlovákia népétől, amiért 1968-ban részt vett az ország megszállásában. Nem tudom, ma egyetért-e Deutsch Tamás ezzel a szöveggel. A milicisták biztosan nem értettek egyet vele, pillanatokon belül ott voltak, és a mostantól főkolomposnak tekintett tüntetőt belökdösték, berángatták az egyik készenlétben álló rendőrautóba. A következő magyar foglyuk Kerényi György volt. Az újságíró, nem lévén olyan magas, mint Deutsch Tamás, felült valakinek a vállára, onnan fényképezett. Megint nem telt el egy perc sem, már ott voltak a munkásőrök, vitték Kerényit a rendőrautó felé.

„Magának az a dolga…”

Gondolkoztam, mit tehetnék a továbbiakban. Arra, hogy engem is bevigyenek a rendőrségre nem vágytam különösebben.  Fogalmam sincs, hogy sikerült hirtelenjében hozzájutnom a magyar külképviselet telefonszámához, az sem kizárt, hogy még otthon felírtam. A rendszerváltás előszelében a külképviseleteken is felbomlott a protokolláris hierarchia. Ahogy bemondtam a nevem, nyomban kapcsolták Taba Lajos konzult. Elmondtam, hogy a Vencel téren két magyar állampolgárt őrizetbe vettek, biztosítsanak számukra jogi védelmet. A konzul arra kért, hívjam vissza negyedóra múlva, addig tájékozódik, mi történt. (Mobil telefon akkor még nem létezett.) Újból felhívtam, ekkor már sokkal ridegebb volt. – Jogi védelem – mondta -, persze. De azért az is számít, mit csináltak ezek a magyar állampolgárok Prágában. Válaszul üvölteni kezdtem, ez többször is megesett velem a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes években. – Azzal foglalkozzon a prágai ügyészség – ordítottam a telefonba. – Magának az a dolga, hogy mindent megtegyen a honfitársaink védelmében. Akkor még nem tudtam, hogy a konzulátusi tisztviselőket, sőt részben a Külügy diplomatáit is a Belügy – magyarán az állambiztonsági szervezt – választja ki, jelentős részük rendőrtiszti rangot visel. Taba ahelyett, hogy ő is ordítani kezdett volna, visszavonulót fújt, buzgón megígérte, hogy mindent megtesz. Tudomásom szerint a továbbiakban így is járt el. Szép idők voltak! Németh Szilárddal aligha ordíthatnék. 1983-ban viszont Szövényi György főhadnagy velem ordított a kihallgatásomon.

Költő a padon

Útitársaimmal elvesztettük egymást, reménytelen lett volna megkeresni őket a tömegben.  Milyen nagy durranás volt az a 1986. október 23-ára kiadott közös nyilatkozat. Akkor a londoni Times azt írta róla, lehet, hogy egyszer úgy fog erre a pár sorra visszagondolni a világ, mint Kelet-Európa Függetlenségi Nyilatkozatára.  Miért ne írhatnánk itt hirtelenjében egy újabb közös nyilatkozatot a Csehszlovákia elleni intervenció évfordulóján. Három évvel ezelőtt a történelmi fordulat a távoli jövő ködében lebegett, most ellenben, mintha a küszöbön állna. Hiszen Lengyelországban, Magyarországon létrejött a többpártrendszer, a Husák-rendszer, a Honecker-rendszer inog… A közeli parkban leültem egy padra, inkább látszottam verset író költőnek, mint kiáltványt fogalmazó ellenzékinek.  Németül írtam, mert németül jobban tudok, mint angolul, és Prágában még mindig sokan értenek németül. A rövid szövegbe beleírtam mindent, ami a szovjet típusú rendszer ellenzékének követelései és vágyálmai között szerepelt, de elkerültem mindent, amiről úgy sejtettem, hogy a prágai ellenzékiek körében vitát válthat ki. Beleírtam, hogy a pártállam helyett jogállamot akarunk, de nem írtam bele a többpártrendszert, mert úgy tudtam, hogy a cseh és a szlovák ellenzékiek között még vannak, akik hisznek a demokratikus szocializmus illúziójában. Elítéltem a sovinizmust, és célként írtam a nemzetségei kisebbségek egyenjogúságáról és kollektív jogairól. Beleírtam a környezetpusztító óriásberuházások elutasítását: a magyar fül számára ez tiltakozást jelentett a bős-nagymarosi erőmű ellen, a csehek számára a felháborodást fejezte ki az esztelen iparfejlesztés ellen: a nyomukban keletkező savas esők vészesen pusztították a cseh erdőket. Közben leírtam a kérdést, amely minden taktikai megfontolás nélkül a meggyőződésemből jött: Valóban véget ér az emberiség ostoba és véres kalandja, amelyet kommunizmusnak hívnak?

Régi félelemek, új remény

Európa keleti felében minden évtizedben feléled a remény, hogy az elnyomás hosszú éjszakája után kontinensünknek ez a sokat szenvedett vidéke a szabadság révén otthonossá lesz. Huszonegy évvel ezelőtt Prága a remény fővárosa volt. Magyarország csapatait olyanok vezényelték ez ellen az ország, ez ellen a város ellen, akik korábban a saját nemzetük ellen szövetkeztek a szovjet diktatúrával. Ma kérdőn tekint a világ Varsóra, Moszkvára, Budapestre: valóban véget ér-e az emberi nem ostoba és véres kalandja, amelyet kommunizmusnak hívtak? Az elnyomás rendszere Csehszlovákiában is inog, a hatalom birtokosai rettegve védik tulajdonukat. A demokrácia csehszlovákiai és magyar barátainak titokban kell találkozniuk Prága rendőröktől hemzsegő utcáin, hogy kezet rázhassanak.

Hisszük, hogy reményünkben ezúttal nem csalatkozunk. Hogy a születő demokráciát ezúttal nem fenyegetik sem külföldi páncélosok, sem hazai rendőrrohamok, és nem temeti maga alá a negyven éves parancsuralom szeméthalma sem. Hisszük, hogy a demokrácia átszáguld az országhatárokon, és a diktatúrák napjai meg vannak számlálva. Prágában, de Berlinben, Bukarestben és Szófiában is.

Mi, az emberi jogok hívei országainkban először tíz évvel ezelőtt fogtunk össze. Azóta küzdünk egymással szolidaritást vállalva az emberi jogok megsértése ellen – a törvényekkel biztosított emberi jogokért. A jövőben is össze kell fognunk

* a pártállam ellen ­– a demokratikus jogállamért;

* a sovinizmus ellen – a nemzeti kisebbségek egyenjogúságáért és kollektiv jogaiért;

* a levegőnket, vizeinket, erdeinket pusztító gazdálkodás, az esztelen óriástervek ellen – az emberbarát környezetért.

Sorsunkat kényszerek tették közössé. Legyen a jövőnk szabad akaratunkból közös egy tágasabb, szabad Európában,

Prága, 1989. augusztus 21-én

A Nyilatkozat kézirata

A Nyilatkozat kézirata

Szigorú eljárási szabályok

Amikor befejeztem az írást, belegondoltam, kinek mutassam meg. Libuša Šilhánová címét talán azért jegyeztem meg, mert az előző évben ő hozta létre a cseh helsinki bizottságot. Ráadásul közel is lakott, néhány percnyire a parktól, ahol ültem. Otthon találtam, megnézte a szöveget, egyetértett vele. De – mondta – a Charta szóvivői rendszeresen váltják egymást, legalább egy szóvivőnek jóvá kell hagynia a szöveget, hogy a Charta dokumentumának minősülhessen. Nekem nagyon tetszett, hogy itt, Prágában még ebben a feszült helyzetben is tiszteletben tartják a rögzített szabályokat, az eljárási rendet. Jelenleg Alexandr Vondra az egyik szóvivő – tette hozzá Šilhánová – ő biztosan Prágában tartózkodik. Néhány telefonnal sikerült kideríteni, hogy a huszonéves ellenzéki, akit mindenki csak Szasa néven emlegetett, Prágában van ugyan, de éppen egy házibulin, jó messze a városközponttól, egy olyan lakásban, ahol telefon sincs. Jó ideig eltartott, amig villamoson kidöcögtem a külvárosba, és megtaláltam a házat. De itt már szerencsével jártam, Szasa még ott volt, és bár már lehetett benne néhány pohár bor, rögtön megértette, miről van szó, figyelmesen elolvasta a szöveget, és helyeslően bólintva elfogadta. Később Havel külpolitikai tanácsadója lett, majd a Cseh Köztársaság miniszterelnök-helyettese, utóbb külügyminiszter, honvédelmi miniszter. Végül csak azt nem tudom, mi lett a nyilatkozattal. Vajon lemásolta valaki, hiszen az eredeti kézirat nálam maradt? Azt sem tudom, nyilvánosság elé került-e mint a csehszlovákiai és a magyar ellenzék közös nyilatkozata, vagy elkallódott a házibuli papírmaradékai között. De mintha elkallódott volna a nálam lévő példány is. Magyarra csak most fordítottam le, amikor néhány hete váratlanul a kezembe került.

Libuše Šilhánová

Alexandr Vondra Václav Havel mellett

Mindenesetre elégedetten indultam haza, a szállásunk felé, amely ugyancsak távol volt a városközponttól, csak éppen az ellenkező irányban. Már két óra felé járt mire hazaértem. Kinyitottam az ajtót, a lakás természetesen üres volt. Ekkor kaptam észbe, hiszen az útitársaimmal azt beszéltük meg, hogy tízkor találkozunk a ház előtt. Lementem az utcára, de sehol sem találtam őket. Nem tehettem mást, lefeküdtem, nyomban elaludtam. Hét óra körül hosszú csöngetésre ébredtem. Itt vannak a rendőrök, értünk jöttek, ez volt az első gondolatom.  De aztán felfogtam, hogy az éjszakára kizárt útitársaim érkeztek haza. Kint aludtak a fák között, szerencsére nem volt hideg az éjszaka. Elindultunk Budapest felé, nem csekély izgalommal, hiszen haza kellett vinnünk a Fekete Doboz felvevőgépét és a tüntetésen készült filmfelvételeket. De szerencsésen átjutottunk a határon. És három hónap múlva a kommunizmus Csehszlovákiában is összeomlott.

Az elkallódott szöveg nem csinált történelmet, de a papírra jegyzett gondolatok – a váratlanul előkerült kézirat igazolja – jelen voltak a rendszerváltás jelszavai és eszméi között.

Kár volna elfelejteni őket.

Kőszeg Ferenc

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nincs kitömve állami hirdetésekkel, és nem akarjuk a Fidesznek ajándékozni nemzetstratégiai érdekből. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom