Bezárás
ügynökakták

Marinovich Endre: Észrevételek Ungváry Krisztián tanulmányához

Ungváry Krisztián velem foglalkozó tanulmányára vonatkozó észrevételeimet az alábbiakban próbálom összegezni, bár az 53-54 évvel ezelőtt történtek felidézése nem teszi könnyűvé a helyzetet. (Ungváry Krisztián tanulmányát itt lehet elolvasni – a szerk.)

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Ungváry Krisztián: A diktatúra banalitása – Marinovich Endre és az állambiztonság

Első megjegyzésem a cím megválasztásával kapcsolatos, amely azt az érzetet kelti az olvasóban, hogy egy hosszabb folyamatról van szó, pedig valójában egy külföldi ösztöndíjas tanulmányhoz kötődő egyszeri akció. Megítélésem szerint a korrekt címválasztás a következő lenne: Marinovich Endre és egy állambiztonsági akció (1965. augusztus – 1966. március).

Ide kívánkozó észrevétel az is, hogy ebből a nyolc hónapból az 1965. október és 1966. február közötti időszak a külföldi tanulmányoké. Tehát „állambiztonsági kapcsolattartásként” legfeljebb az ösztöndíj előtti 1965. augusztus – szeptemberi, valamint az 1966. márciusi hónap jöhet számításba, ami akkor véglegesen meg is szakadt.

Az „állambiztonsági kapcsolattartás” kifejezést azért teszem idézőjelbe, mert szerintem a beidézést, a felszólításra történő kötelező megjelenést, a fenyegetésekkel kísért kihallgatásszerű meghallgatásokat nem lehet „kapcsolattartásnak” nevezni, hanem a hatóság egyoldalú, kényszerítő lépésének. Ezért is nyilatkoztam úgy korábban, hogy az állambiztonsággal nem volt „kapcsolatom”.

Jó annak a korosztálynak, amely már nem ismerte a hatvanas évek belügyi miliőjét, az épület taszító hatását, a várakoztatást, a lesötétített szobákban egyetlen – bármikor szembefordítható – íróasztallámpa fényénél zajló meghallgatásokat.

A Belügyminisztériumba szóló behívás önmagában félelemkeltő, álmatlan éjszakákra okot adó tényező volt. Jó annak a korosztálynak, amely nem tudja, hogy az érvényes, u.n. ablakkal ellátott útlevél milyen nagy érték, ami bármikor, indokolás nélkül visszavonható. A hatóság állandó fenyegetéseihez tartozott az is, hogy külföldön maradás, „disszidálás” esetén a kinn maradót a hazautazás végleges tilalma és az itthoni rokonok utazásból történő kizárása sújtja. Nyilvánvalóan ezeket a fordulatokat a belügyi alkalmazott nem írta be saját jelentésébe.

Ritka értéknek számított a nyugati ösztöndíj is, amihez az Országos Ösztöndíj Tanács illetékesének véleménye szerint az előzetes eligazítás és az utólagos jelentéstétel hozzá tartozott.

Sajátos része a tanulmánynak, amely családomon kívül engem is a kádári korba kényelmesen beágyazódottnak tekint. A leírtak szerint 19 évesként, nappali egyetemistaként egy kis külkereskedelmi vállalatnál betöltött négyórás állásom (aminek megszerzése egy véletlen műve) is a rendszerbe történő beágyazottságnak köszönhető. Ez lényegében egy kisegítő, mindenes, kifutófiúi állás volt, amit az egyetemi tanulmányok mellett is el tudtam látni. Ehhez bizony nem kellett a vállalati párttitkár, vagy személyzeti főnök hozzájárulása, elég volt a főkönyvelő fejbólintása.

Ugyanakkor az ELTE-re nem vettek fel, az akkor szokásos „helyhiány” megjelöléssel, de bennfentesek megsúgták, hogy ennek származásom az oka. A következő évben az ELTE reménytelen volta miatt az MKKE-re jelentkeztem, de ott sem vettek fel az általam megjelölt külkereskedelmi szakra, hanem a pénzügy szakra irányítottak. Származásom miatt munkahelyi előmenetelemet többször is akadályozták.

Az ösztöndíj befejezése után írott jelentésemben szereplő nevekről – akikkel kapcsolatba kerültem – annyit szeretnék mondani, hogy a róluk leírtak semmifajta terhelő adatot nem tartalmaznak. Nevezettekkel előzetesen megbeszéltem, amennyiben erre felszólítanak meg fogom említeni őket, mint svájci ismerőseimet. Ők ehhez hozzájárultak, többen ma is baráti körömhöz tartoznak.

A legnagyobb problémám az egész tanulmánnyal kapcsolatban, hogy a felületes olvasó számára egy besúgó képe rajzolódik ki belőle. Ezért nyomatékosan szeretném leszögezni, hogy ügynök, vagy szigorúan titkos tiszt nem voltam, beszervezési nyilatkozatot alá nem írtam. Bár nem tartom magam különösen erős embernek, de ha ilyen választás elé állítottak volna, megtagadtam volna, még azon az áron is, ha ennek az ösztöndíj elvesztése a következménye.

Marinovich Endre

A főigazgató-helyettes reakciója mellett a Veritas Intézet az alábbi iratokat küldte meg szerkesztőségünknek az Ungváry-tanulmánnyal kapcsolatban:

Javaslat Marinovich Endre személyes megismerésére, 1965. július 26. (PDF)

Jelentés Marinovich Endre személyes megismeréséről, 1965. augusztus 6. (PDF)

Jelentés Marinovich Endre eligazításáról, 1965. október 20. (PDF)

Jelentés Marinovich Endre svájci utazásáról, 1966. március 16. (PDF)

Jelentés “Matulai” beszámoltatásáról, 1966. március 21. (PDF)

Boross Péter levele Marinovich Endrének, 2019. július 2. (PDF)

Címlapfotó: Budapest, 2013. december 13. — Marinovich Endre, Antall József egykori kabinetfõnöke a néhai miniszterelnök halálának 20. évfordulója alkalmából rendezett emlékülésen az Országházban 2013. december 13-án. MTI Fotó: Máthé Zoltán

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nincs kitömve állami hirdetésekkel, és nem akarjuk a Fidesznek ajándékozni nemzetstratégiai érdekből. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom