Átlátszó blog

Az Átlátszó tényfeltáró blogja: megnyert adatperek, sarkos vélemények, aktuális hírek tömören - minden, ami a főoldalról kimaradt.

vélemény

Megélni a poklot és megírni azt – a Jászberényi-Földes vita margójára

Néhány nappal ezelőtt egy szomorú eset és az abból fakadó vita borzolta az afganisztáni események iránt érdeklődést tanúsítók kedélyeit a hazai online sajtó világában. Az igazán éles, személyeskedésektől sem mentes vita remélhető elcsitulása után érdemes néhány gondolatot szánni arra a kérdésre, hogy mik az etikus és helyes tudósítások ismérvei mind egy konfliktusos helyzetben, mind pedig egy, az egyéni szabadságra igencsak fenyegető rezsim alá kényszerült, potenciálisan áldozattá váló személyek tekintetében – véletlenül sem az igazságtétel, sokkal inkább a figyelem felhívásának szándékával. Lattmann Tamás cikke.

Az eset röviden: a Telex Afganisztánba kiutazott újságírója, Földes András a saját Facebook-oldalán megosztott néhány sort egy afgán nő által neki küldött üzenetből, miután interjúzott vele. Ebben arról panaszkodik, hogy a tálib rezsim alatt elveszítette a lehetőséget mind a tanulásra, mind a munkára – ezeknek az állításoknak a valóságtartalmát sajnos a tálibok hatalomgyakorlásának ismeretében minden további nélkül elhihetjük. Emellett az üzenet szerint a küldő szívesen dolgozna akár az újságíróval is Afganisztánban, aminek során egy könnyen félreérthető kijelentés is megjelent („egész nappal és éjjel is kész vagyok Önnel dolgozni”).

Az újságíró az üzenetet úgy tette közzé, hogy a nevet ugyan kitakarta, de a feladó profilképe látható maradt.

Erre reakcióként a haditudósításairól is méltán jó hírnevű Jászberényi Sándor író, újságíró nem túl elegáns, személyeskedő hangvételű Facebook-posztot tett közzé, melynek értelmében Földes az üzenet küldőjét komoly veszélybe sodorta. Véleménye szerint a Telex újságíróját kísérő tálibok (akikről ő maga is említést tett korábbi tudósításaiban) részletesen jelentenek nem csupán az ő cselekményeiről, a Facebookon elhelyezett posztjairól, hanem arról is, hogy kikkel találkozott, így nem okoz majd nehézséget beazonosítani az üzenetküldő nőt, akinek emiatt mindenféle retorziókkal kell majd szembenéznie.

A vita ezután a sajnálatos szokásoknak megfelelően annak rendje és módja szerint el is vadult, sokan fogalmaztak meg igen éles hangú kritikákat Földes Andrással szemben a posztja alatt, aki egy későbbi posztban reagált az elhangzottakra. Itt többek között azzal érvelt, hogy szemben Jászberényi feltételezésével, a káoszba süllyedt Afganisztánban jelenleg nincs jól szervezett titkosrendőrség, ami alkalmas lenne a küldő azonosítására. Az már csak azért is nehéz lenne szerinte, mert az üzenet küldője másokkal is interjúzott, ráadásul ővele nem is szervezetten, hanem spontán utcai találkozó során, így nem is könnyen visszakövethető a találkozó. Ezek mellett megemlítette, hogy minden beszélgetés az érintett beleegyezésével történt, a nő semmi „titkosat” nem osztott meg vele, valamint hogy azóta is jelentkezett nála, nincs semmi baja, sőt, szeretné megnézni a róla készült videofelvételt.

Újságírók a konfliktuszónákban

Az újságírók kiemelten fontos szerepet játszanak korunkban, különösen a konfliktusos régiókban. Nekünk szerencséseknek, akik nem ott élünk, ők a szemeink és a füleink a pokolban, alkalomadtán lelkiismereti ügynökeink is. A gyakori és súlyos jogsértésekre történő figyelemfelhívás az egyik legfontosabb prevenciós, vagy szükség esetén az azok büntetéséhez szükséges, nélkülözhetetlen eszköz. Emiatt tevékenységüket a jog is számos módon próbálja védeni, de ennél sokkal hatékonyabb a biztonságuk és tevékenységük zavartalansága érdekében azoknak a gyakorlati megoldásoknak az alkalmazása, amelyeket több évtizednyi szakmai tapasztalat alakított ki – nem véletlen, hogy ezek közül egyesek jogi szabályokká is átlényegültek.

A fegyveres konfliktusos helyzetekben az újságírók fontosságuk ellenére nem élveznek kiemelt vagy különös védelmet, helyzetük a civilekével egyenértékű (ez alól az államok fegyveres szervezeteihez tartozó katonai tudósítók jelentenek kivételt, akik pl. fogvatartásuk esetén hadifoglyoknak minősülnek). Természetesen itt is van vita, egyesek kiemelt védelmet szeretnének biztosítani nekik, mások viszont már azzal is elégedettek lennének, ha a létező szabályokat megfelelő módon betartaná mindenki.

Ez a civileknek járó jogi védettség is természetesen addig illeti meg őket, amíg nem tanúsítanak olyan magatartást, ami az egyik összeütköző fél oldalára sorolná őket, de a támadásuk még ilyen esetben is csak akkor válik jogszerűvé, ha közvetlenül részt vesznek az ellenségeskedésekben.

És bár az utóbbi jelen értelmezés szerint tevékeny harci cselekményt kell, hogy jelentsen (tehát önmagában az interjúk és felvételek készítése, sőt, még esetlegesen a propaganda terjesztése sem minősül ennek), az ilyesmit az összeütköző felek nem nézik jó szemmel. Tehát a tudósítások készítése során ezekre mindenképpen tekintettel kell lenni.

Azt is rögzíteni kell, hogy bár az újságíró az egyik legfontosabb hordozója a véleménynyilvánítás szabadságának, e jog nem korlátlan, számos – érthető – korlátozásnak van kitéve. Ezek között az ilyen helyzetben a legfontosabbak a mások jogainak tiszteletben tartását és a biztonságot, közrendet biztosító megszorítások figyelembe vételét írják elő. Ezek érthetően meg kell határozzák a tudósítók mindennapi munkáját, amit folyamatosan annak a felelősségnek ismeretében és értésével kell végezniük, hogy olyan hatalom van a kezükben, amivel segíteni, de adott esetben ártani is tudnak, akár akaratuk ellenére is. Miközben saját maguk is állandó veszélynek vannak kitéve munkájuk közben.

Az újságíró felelőssége

E veszélyekre tekintettel az újságírók saját szakmai szervezetei, más szervezetekkel együttműködve folyamatosan próbálják kialakítani az azok kezelésére vagy csökkentésére alkalmas megoldásokat (érdemes például kiemelni a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága által üzemeltetett segélykérő telefonvonalat). Ugyanakkor jelen esetben különösen fontos kérdés az, hogy az újságíró munkája (saját biztonságának védelme mellett) mennyiben veszélyeztethet másokat e szervezetek ezzel is foglalkoznak.

A Reporters Without Borders szervezetnek az ENSZ Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezetével (UNESCO) közösen 1992-ben kiadott, folyamatosan aktualizált biztonsági útmutatója az ilyen helyzetekre kimerítően, gyakorlati példákat és helyzeti forgatókönyveket is tárgyalva próbál eligazítást nyújtani az újságírók által követendő magatartásról és a megfelelő cselekményekről.

A jelen vizsgált helyzetben leginkább az ebben foglalt 4. számú szabály releváns. Ez a forrásokkal való kapcsolattartás biztonságos jellegének fontosságát írja elő. Így például azt, hogy az e-mailezés lehetőleg ne a szerveren ténylegesen elküldött üzenetek formájában történjen, hanem mind a két szereplőnek legyen hozzáférése egy fiókhoz, és az üzeneteket az ott megírt vázlatok formájában hagyják egymásnak. Ez legyen legalább anonim, vagy olyan fiókokon keresztül történjen, amiket bármikor el lehet hagyni, és soha többet nem akarják használni.

A jelen helyzetben az első poszt alapján a külső szemlélő számára nem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy ezeket a javaslatokat mennyire tartották be, de tekintettel arra, hogy az újságíró posztja szerint „a lány a tolmácsomon keresztül megszerezte a mailcímem”, valamint a közzétett képernyőképből is úgy látszik, hogy az üzenetek a saját Gmail-fiókjába érkeztek, ez mindenképpen biztonsági kockázatként értékelhető – ekkor még az újságíró felelőssége ebben nem megállapítható, hiszen azt nem tudja senki megakadályozni, hogy valaki üzenetet küldjön neki. Ám második posztjából már az látható, hogy személyes e-mail címéről tényleges beszélgetésbe is kezd az üzenet küldőjével, és abból a posztját esetlegesen megfigyelő személyek is megtudják, hogy a beszélgetés milyen címről történt, amivel egyben a Google-tárhelyet is azonosítják.

Külön kérdést vet fel ugyanakkor a közzététel és annak módja. Nyilvánvalóan alapvető fontosságú a források védelme, a fenti javaslatnak magának az újságírónak a védelme mellett ez a másik fő célja.

A név kitakarása egyértelművé teszi, hogy ezzel Földes András is tisztában van. Érvelése szerint a küldő ezzel felismerhetetlenné vált. Valóban igaz ez, vagy felismerhető-e a küldő? A közzétett posztból ez nem állapítható meg egyértelműen, de majdnem mindegy is, a kép alapján lehet azonosítható, különösen ha Jászberényi Sándor tétele a minden lépést figyelemmel tartó és arról jelentő tálibokról igaz. Az utcai találkozó megtörtént, a tálib kísérők azt látták, térben-időben behatárolható, a küldő profilképe pedig orientációra egészen biztosan alkalmas. Földes reakciója erre, amely szerint Jászberényi ezt a veszélyt túldimenzionálja, lehet helytálló, úgy vélem, ezt most ő tudja legjobban megítélni – bár személy szerint én nem becsülném alá ezt a veszélyt.

Ugyanakkor ezen a ponton megjelenik az érvelésében egy igen zavarbaejtő gondolati elem: „ha létezne is egy minden lépésünket figyelő, nagyon éber titkosrendőrség (amely nem létezik Afganisztánban), akkor legalább tíz nőt kellett volna hogy letrackeljen. És utána mi van? Ki van takarva a neve. Kínvallatják a tíz nőt, hogy melyik írta nekem azt a felháborító információt, hogy depressziós?”

Igen, még az is lehet, hogy kínvallatásnak vetik alá azt a tíz nőt. Ne felejtsük el, hogy honnan tudósítunk. Soha nem tudhatjuk, hogy még mi mindenre lehet képes egy olyan rezsim, ami olyasmikre már képes volt, amik miatt érdemesnek láttuk tudósítóként odautazni. Különösen egy olyan országban, ahol például az Amnesty International 2020-as jelentése szerint a nők elleni cselekmények, köztük a kínvallatás tekintetében hatalmas a látencia, többek között épp azért, mert a helyi közösségek nyomására gyakran a be- illetve feljelentéseket visszavonják, illetve elő sem terjesztik.

Földes András azzal is érvel, hogy kísérői nem részei egy átfogó, jól szervezett hálózatnak, álláspontja szerint ilyen jelenleg Afganisztánban nincs. Fentebb már jeleztem, hogy valószínűleg ennek megítéléséhez ő van a legjobb helyzetben – no de mi van akkor, ha téved? Ki viselje ezért a kockázatot, szerencsés-e, ha azt a helyi, könnyen áldozattá tehető nő teszi?

A fentebb már hivatkozott útmutató egyik gyakorlati tanácsa, hogy mindig feltételezni kell, hogy az ember lehallgatás/megfigyelés alatt áll – ez újfent nem csupán az újságíró, hanem a forrásai és kapcsolatai védelmét is szolgáló gyakorlati javaslat. Itt mindenképpen érdemes felhívni a figyelmet egy másik jelentős újságíró-szervezet, az International Federation of Journalists 2019-ben elfogadott globális etikai kartájára, amelynek 8. pontja kifejezetten a sérülékeny helyzetben lévő interjúalanyok helyzetének figyelembe vételére inti az újságírót.

Márpedig hogy a nők ilyennek minősülnek, azt éppen Földes András tudósításaiból is tudjuk, valamint ő maga is utalt rá, amikor azt írja, hogy „Afganisztánban ezidő alatt női tüntetések zajlottak, ahol nők arccal és tálibellenes transzparensekkel vonultak utcára. Volt persze retorzió, de nem úgy, hogy titkosan utánuk mentek, hanem élőben szétzavarták a tüntetőket. Minderről a sajtó tudósított, nézzétek meg például kedvenc ott állomásozó újságíróm instáján a képeket: alig néhány napja nők, arccal vállalva szerepelnek tálibellenes képeken”. Igaz, ő ezt azért írta, hogy cáfolja az üzenet küldőjére vonatkozó veszély kiterjedt jellegét, arra utalva, hogy senki nem fog a nő után menni, ha az utcán is vannak elegen – de ez sajnos, egyetlen dolgot bizonyít, nevezetesen, hogy a rezsim határozottan fellép a női ellenvéleményekkel szemben.

Azzal az álláspontjával kapcsolatban, miszerint a nő semmi „titkosat” nem osztott meg vele, érdemes lehet megjegyezni, hogy az, hogy egy tálib vagy ahhoz hasonló rezsim mit tekint „titoknak”, egyáltalán nem biztos, hogy a mi mércénkkel azonos módon kerül értékelésre.

Egy diktatúra szemében már az is lehet „titok”, ha valaki ott nem érzi jól magát, de a vizsgált helyzetben, amikor egy muszlim nő némileg félreérthető módon azt is felajánlja, hogy éjjel-nappali rendelkezésére áll egy nem muszlim férfinak, azt bizony érdemes titokként kezelni, az ő saját érdekében (lásd a fenti utalást az AI jelentésére ennek okai miatt).

Földes András Facebook-posztjában tett közlése, amely szerint a nő szeretné megnézni a róla készült videofelvételt, több szempontból is igen problémás. Ha ugyanis igaz Jászberényi Sándor tétele, akkor ebből a tálib rezsim megtudhatta, hogy a telefonján vagy egy általa használt online tárhelyen olyan videóanyag érhető el, ami alapján egyértelműen azonosítani tudják az üzenet küldőjét, sőt, akár másokat is. Ha nem igaz, az szerencse, de nem zárhatjuk ki, és teljes felelősséggel Földes András sem zárhatja ki, ahogy azt sem, hogy ez már amúgy nem történt meg akár korábban is.

Biztonság mindenek felett

Nem véletlen, hogy az újságíró-szervezetek különböző etikai, gyakorlati szabályokat alakítottak ki és alkalmaznak. Ezek egyszerre próbálnak az újságírónak és a forrásaiknak is védelmet biztosítani azokban a poklokban, ahová mi, hírfogyasztók nem merészkedünk el. Személyesen úgy gondolom, hogy köszönettel és tisztelettel tartozunk mindazon bátor embernek, aki odamegy, és még inkább azoknak, akik ott meg mernek szólalni. Aggódunk előbbiek, a „mieink” biztonságáért, de elvárjuk tőlük, hogy mindent tegyenek meg az utóbbiakért is. Mindkettő egyformán fontos.

Lattmann Tamás

A szerző nemzetközi jogász. Címlapfotó: Jászberényi Sándor 2012-ben a Sinai-félszigeten.

Megosztás